Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is. Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni.
Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott. A Gazdagság egy luxushajón úszott el a Szeretet mellett. Ő megkérdezte:
– Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
– Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
– Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
– Nem, Szeretet, nem tudlak elvinni? – válaszolt a Büszkeség -, itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
Hát, a Szeretet megkérte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
– Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!
– Óh, Szeretet – mondta a Bánat – én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a szeretet kérését. Hirtelen megszólalt egy hang:
– Gyere Szeretet, én elviszlek Téged!
Aki megszólalt, egy öregember volt.
Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:
– Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
– Az IDŐ volt, mondta a Tudás.
– Az IDŐ?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?
A Tudás ezt válaszolta:
– Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!
