A legtöbb Katonai/stratégiai 4 kóddal jellemezi az embereket. Fehér, citromsárga, narancssárga, vörös. ErrőlDean Rostohar Sensei a mesterem mesélt egyszer és bár már régóta tudatos voltam róla, valóban így konkrét megfogalmazódásként még nem született meg bennem a felismerés, hogy tényleg így van és igazából magam is így osztályozok, sőt létezik egy ötödik fokozat is az én elméletem szerint, amit leginkább szivárványszínűnek mutatnék be, de erről majd a végén.
A fehér kategóriába azok az emberek tartoznak, akik csak egy dolgot képesek egyszerre csinálni. Ha újságot olvas, akkor csak újságot olvas, ha tévét néz, akkor csak tévét néz és minden más ami történik azon kívül, az mintha nem is létezne, nem kerül felfogásra benne.
A citrom az olyan mint az autó vezetés. Itt már képes az ember egyszerre több dologra. Tekeri a kormányt, figyeli a táblákat, indexel, betartja a szabályokat, kuplung, fék stb., meg még észre veszi a gyalogost is az átkelőn.
A narancs az egy jó szint ide kéne eljutnia egy embernek, hogy ember tudjon lenni. A narancs az figyel és mindenről tudatos. Nem csak autót vezet, hanem közben tud telefonálni, meg beszélgetni mellette azokkal is akik az autóban ülnek és még észre veszi, hogy meg kell állnia valamiért a boltban, majd közben még meg ír egy SMS-t is és félre ugrik az őt majdnem elgázoló épphogy citromsárgába feljönni igyekező tanuló vezető elől.
A vörös pedig az mikor akció van. Ilyenek a jó testőrök, vagy orvgyilkosok. Minden apró nesz és rezdülés jelent nekik valamit. Ez még egy magasabb fokozat a narancsnál is. Mikor mondjuk betévedsz egy kisebbség lakta negyedbe a városba, ahol bandák állnak az utcán és alig várják, hogy lerántsák a gyanútlan járó kelőt és minden mozdulatról, minden pillantásról tudatos tudsz lenni és akkor és ott mész át az út túloldalára, mikor még és már nem késő, vagy csak simán mondjuk egy harci szituáció közben. (én azért szerettem az utcán könyveket árulni szerzetesként éveken át, mert közben remekül lehetett gyakorolni ezt a szintet és a narancssárgát is.)
A szivárvány tudat: Ez pedig a flow állapot, amikor felül emelkedünk a célokon, parancsokon, és egyenesen Isten súg nekünk, hogy mikor milyen ritmusban milyen következő lépést kell megtennünk. Mi pedig hallgatunk rá, és minden megy mint a karikacsapás, minden egyszerű és zökkenő mentes, és magabiztosnak és legyőzhetetlennek érezzük magunkat, mert tudjuk hogy a ha a Mindenható velünk, akkor nem számít az, hogy ki van ellenünk…
Na de amiért mindezt leírtam az egy egyszerű tény, miszerint a jelenlegi társadalomnak és oktatási rendszernek nincs szüksége narancsokra és vörösekre, szívárványokra meg aztán pláne. Csak fehér és citrom kell nekik.
Mert ők a jó droidok, ők a jó rabszolgák. A narancs, a vörös és a szivárvány látja egymást és a citromot és a fehéret is, sőt meg is tudja különböztetni őket egymástól, de a fehér nem lát semmi mást, csak a fehéret, a citrom pedig csak a fehéret és a citromot érzékeli. Ja, és azt is gondolja, hogy az a legmagasabb fokozat, mert mást csak mondjuk tévében látott…
Eddigi életem során gyakran kerültem olyan vezetők keze alá, akiket a rendszer árazott be és pont azért amiért fehérek, vagy citromok, tehát könnyen irányíthatóak, vagyis inkább úgy mondanám, hogy az orruknál fogva vezethetőek és nem kell mást tenniük, mint a többi fehéret és citromot vezetni az orruknál fogva, akik meg elhiszik, hogy ezek az alacsony szinten lévő emberek magasabb tudat szinten vannak csak azért, mert megvettek egy rangot, vagy megkaptak egy állást.
Egy ügyes narancssárga persze tud alkalmazkodni egy citromhoz, de a citrom nem képes felfogni semmit ebből. Mert az alacsonyabb tudatszintek mindig saját magukból indulnak ki, vagyis saját maguk vannak a központba, illetve a cselekmény amit végeznek és nem képesek a magasabb tudat szint mögé látni és annak céljait átlátni.
A narancs azonban képes észrevenni másokat és képes ehhez alkalmazkodni. Persze mindezt csak egy bizonyos ideig tudja csinálni. (Ha huzamosabb ideig is képes a színjátékra, akkor az „ügynök” effektről beszélünk már.) Mert ő pont attól narancs, hogy nem lehet az orránál fogva vezetni. Ha valahogyan mégis úgy alakulna, hogy túl sokáig kéne citromnak, vagy fehérnek tettetnie magát, akkor általában nő a lebukás veszélye, vagyis nő annak az esélye, hogy a citrom, aki őt vezeti rajtakapja, hogy egyszerre több dolgot is csinál, sokkal többet mint amire ő képes, de mivel a citrom saját magából indul ki, hogy ezt így nem lehet, így arra fogja utasítani a narancsot, hogy zuhanjon vissza a citromok cselekvési szintjére. Aztán ez megtörténik egyszer, kétszer, aztán probléma lesz belőle.
A jó vezetők általában mind narancsok, de képesek elhitetni másokkal, hogy akár lehetnek fehérek, vagy citromok is. A jó vezetők igyekeznek a fehéreket citrommá, a citromokat pedig naranccsá változtatni, mert tisztában vannak vele, hogy csak így maradhatnak sikeres vezetők. Mert a tudás akkor lesz valódi tudás, mikor elkezded tanítani, mikor át adod másoknak.
Különben csak egy információ, aminek a tudatában vagy, de ostobán nem használod. A tudást használni azt jelenti, hogy tanítani. Tanítani pedig nem csak szavakkal, hanem tettekkel is lehet. Sőt tettekkel tanítani az egy igazi jó módszer. Úgy hívják, hogy példa mutatás. Ebből képesek tanulni a citromok, de még néha a fehérek is.
Persze léteznek árnyalatok és átmenetek e színek között és lehet ugrálni is köztük különféle szituációkban. Például ha egy fehér szerelmes lesz, vagy éhes, akkor képes felemelkedni egy citrom szintjére, hogy minél jobban megoldhassa a problémát, és ugyan így egy citrom is tud narancs lenni, ha mondjuk épp az élete függ tőle. Sőt egy narancs is bele csöppenhet a fehérbe, mikor egy adott feladatot nagyon meg kell oldania és minden idegszálával arra koncentrál. (Persze ha egy narancs megy a fehérbe, akkor az sokkal eredményesebb, precízebb végrehajtást jelent, mintha egy valóban fehér végezte volna el ugyan azt a feladatot, de technikai szinten akkor is fehérnek számított, hiszen kizárta a külvilágot.)
Egy régi parancsnokom jutott eszembe a seregnél, mikor szerzi, vagyis szerződéses katonai szolgálatot végeztem a hazámnak a 25. Klapka György Gépesített Lövészdandárnál Tatán.
Szóval a szakaszparancsnok egy főtörzsőrmester volt, aki nagyon jó ember volt, nagyon tudott bánni az emberekkel, nagyon emberséges volt és nagyon tudott mindent a fegyverekről, stratégiáról, hadviselésről. Csak aztán elmentünk hadgyakorlatra és mikor láthattam „élesben” akkor csalódnom kellett benne. Össze vissza hadovált, nem ismerte a térképet, eltévedt az egész szakasz és nyoma sem volt a mindig magabiztos és méltó parancsnok főtörzsnek.
Akkor már 6.órája ültünk a BMP. (csapatszállító könnyű páncélos harcjármű) és csak zötykölődtünk a Bakonyban. A levegő áporodott volt, mert ugye ezeken csak apró lukak vannak oldalt, hogy épp a puska csöve kiférjen rajta. Minden porcikánk el gémberedett már, de mindezt még könnyen bírtuk. Viszont nekem akkor már 4.-órája kellett rettenetesen vizelnem és legalább negyed órája álltunk egy helyben, de nem kaptuk meg a desszantolási parancsot (elhagyni a járművet). Szóval gondoltam egyet és mivel legszélső voltam, kicsaptam a BMP. hátsó ajtaját és kiugrottam. Csak egy dolog járt a fejemben, hogy végre vizelhessek egyet és neki is kezdtem a műveletnek, hogy minél hamarább vissza tudjak pattanni a gépbe.
Szóval ott enyhítek terheimen éppen, körülöttem valami eszméletlen hangerővel búgnak a motorok, szép csillagos az ég és a friss hegyi levegő nagy kortyokban csúszik lefelé, hogy megtöltse a régóta csak bűzt szívó tüdőmet, mikor a belőlem távozó folyadék páráján keresztül átpillantva egy alak csörtet felém a bozótból. Persze megismertem, hogy a főtörzs az. Meg ő is látta, hogy én vagyok és rám ordít, hogy „Horváth tizedes maga mit csinál?” én meg a hirtelen érzett könnyebbségtől megfiatalodva válaszolok neki, hogy „Jelentem vizelek.” Erre nekem szegezi, hogy „Kapott rá engedélyt?” én meg: „Persze főtörzs, a természet engedélyezte, hogy így tegyek, hiszen itt állok és eképpen cselekszem”…
„Aha.” -mondta.
Aztán persze tovább ment mellettem, mert épp izomból el voltunk tévedve a sötétben, és nem nagyon tudta, hogy mi merre hány méter…
Aztán leszerelésem után igyekeztem olyan harcosoktól tanulni inkább, akik az élet bármely szituációjában megállják a helyüket, vagyis legalább narancssárga tudat állapotban csinálják amit csinálnak. Tehát ez is hozzá járult, hogy bár legbelül katona maradtam, inkább magamat képeztem tovább.
A tudat állapotunk folyamatos figyelése és képességeink készségeink rendszeres pallérozása sokkal fontosabb a lexikális tudásnál. A tudatosság nem egy ajándék, hanem rendszeres gyakorlás eredménye. Ez az ami valóban megkülönbözteti az embereket egymástól. A Tudatosság és annak szintjei folyamatos tréningeket kívánnak. Ez nem egy egyszerű feladat, hiszen elménk hajlamos a megszokások és sztereotípiák kényelmes világába süppedni. De ha képesek vagyunk túllépni ezen a lustaságon, és el kezdjük gyakorolni a jelen létet egy-egy pillanatban, akkor ez az állapot egyre hosszabban fenntartható lesz számunkra, míg teljesen ki nem fejlődik és a hétköznapjaink részévé nem válik!
És a sok gyakorlás végén eljutunk önmagunkhoz, és rájövünk, hogy mi a dolgunk ebben a világban. Onnan Szivárványok leszünk és megvalósítjuk a félelem nélküliséget, hiszen semmi mást nem akarunk majd csinálni, mint azt amire legbelül mindig is vágytunk. Azok leszünk akiknek lennünk kell. De persze ide el kell jutni, és le kell vtkőzni azt a számtalan rossz beidegződést ami gúzsba köt bennünket.
Edzéseinken jó vezetőket képzünk…
Szeretettel:
Horváth Ádám Ninjutsu és Jóga oktató