_
A hanbo talán az egyik legősibb, és legegyszerűbb fegyver. A han japánul “fél”, így a hanbo a fél bo-t jelenti. A talajtól a csípőig vagy a könyékig ér, illetve kb. 100 cm hosszú. A sanshaku-bo utal a hosszára, ami san shaku, három shaku, vagyis kb. 90 centiméter.

A jo valamivel rövidebb a bo-nál, csak hónaljig vagy vállig ér, illetve kb. 120 cm hosszú (yon shaku, négy shaku). A hossza úgy is meghatározható, ha az oldalra kinyújtott kezeinkben a két kézfejünk között éppen elfér. Eredete szorosan kötődik a bo-hoz, ugyanis Muso Gonnosuke azután dolgozta ki ezt az új eszközt, miután egy bo küzdelemben alulmaradt Miyamoto Musashival szemben. Új technikákat és mozgásformákat dolgozott ki a rövidebb bot számára. A jo alapvetően kard ellen készült, úgy is van kialakítva. Egy jo éppen annyival hosszabb egy átlagos katana-nál, hogy még két kézzel kényelmesen meg lehessen fogni, így jól lehet vele távolságot tartani.

A tekken a mai boxer elődje. Indiában hora néven ismert, Okinawán teko és tekko a neve. Erős acél, alumínium, réz vagy bronz markolat, amelyen sok esetben bütykök vagy tüskék voltak, de előfordult késsel kombinált változata is (például az I. és a II. világháborúban is használtak ilyeneket, Európában is). Indiában állati tülökből vagy szarvból faragták. Manapság gyártják műanyagból is. Alapvető feladata az ütés lendületének és így erejének növelése és a kemény vagy szúrós ütőfelület miatt a fájdalomérzet illetve a roncsolás növelése. Használható ütésre, bőr és izom fogására, de csonttörésre is kitűnően alkalmas. A tüskéket a vékony ajtók betörésére is használták. Sok esetben a tüskéket méregbe, döglött állatba vagy trágyába mártva ütésnél azok felsértették az ellenfél bőrét és a mérgező anyag a vérbe jutva fertőzést, halált okozott. Nem volt ritka, hogy párban használták. Egy olló is használható tekken-ként, ha hegyével hátrafelé fogjuk meg.

Sokan talán azt gondolják, hogy nagyon egyszerű a használata, pedig egyes típusaival a használójának is könnyű eltörni a saját ujját is, például ha rosszul üt vele vagy nem jól fekszik fel a tenyerében (pl. nem az ő tenyeréhez van méretezve).

Neve a boku (fa) és a ken (kard) szavak összetétele. A boken az igazi kardok fából készült gyakorló változata. A kardforgatók nagy hasznát veszik gyakorláskor, különösen a kezdők, de még mester szinten is előszeretettel használják.

Miyamoto Musashi is szívesen használta, győzött is vele párharcban, méghozzá igazi kard ellen. Egy jó fakarddal egy képzett kardforgató sok olyan dolgot meg tud tenni, mint fém karddal (lefejezés, összedarabolás, stb., mint ahogy erre volt is példa). Sokáig még párharcban, sőt, csatában is használták, ugyanis egy megfelelően kikészített és kiélezett keményfából készült fakard halálos fegyver.

Még az életlen gyakorló boken is súlyos sérüléseket, főként zúzódásokat és töréseket tud okozni. Japánban hagyományosan vörös tölgyből (akagi), a fehér tölgyből (shiragashi) vagy ébenfából (kokutan) készítik. Amikor a XIX. században betiltották Japánban a kard viselését, sok mester a fa változattal való gyakorlásra tért át. A hossza megegyezik a fém változatéval, a tömege viszont több, kevesebb, esetleg azzal megegyező tömegű is, attól függően hogy milyen fából készült és milyen vastag.

A bo a szerzetesek, parasztok és a vándor kereskedők legkedveltebb eszköze volt, de idővel a szamurájok is felvették a kiképzésükbe, mert felismerték az előnyeit és lehetőségeit. Nagy távolságot lehet vele tartani, így akár kard ellen is használható, de közelharcban is sok segítséget nyújt, feltéve ha jól használják. A kör keresztmetszetű bo a leggyakoribb.

A hosszát többféleképpen is meghatározták a különböző stílusokban. A rokushaku-bo név utal a méretére, ami roku shaku, hat shaku, vagyis 180 cm. Máshol egyenesen a talajon állva a talajtól a felfelé kinyújtott a fejtetőig vagy fejtető fölé tenyérnyivel kell érnie. Ez utóbbiak igazodnak a használójához. A leggyakoribb a fejtetőig érő változat.