Menü

“Csak lenyalom a vért és megyek tovább, mert a fájdalom a barátunk”


Mostanában sokan jöttek hozzánk a Dojoba edzeni, Ninjutsut és önvédelmet tanulni. mindenki különálló személyiség és mindenkinek egyedi kapcsolata van a legfelsőbbel, meg minden más dologgal érzéssel. Így a fájdalommal is…

A kezdő önvédelem tanfolyam első két hónapjában általában van mindenkinek ideje eldönteni, hogy mennyire gondolja komolyan azt, hogy ő most ninjutsut, harcművészetet akar tanulni.

A kezdő önvédelem tanfolyam első két hónapjában általában van mindenkinek ideje eldönteni, hogy mennyire gondolja komolyan azt, hogy ő most ninjutsut, harcművészetet akar tanulni. Eleinte lassan-lassan haladunk apró lépésekkel. Megtanulunk állni, járni, esni, kelni, gurulni. Aztán ütni, rúgni és így tovább. Ez persze nem tűnik így veszélyesnek, meg rémisztőnek és ennek az írásomnak nem is az a célja, hogy meg rémisszek, vagy ijesszek bárkit is.

Mikor én elmentem életem első Ninjutsu Önvédelem Edzésére, nagyon tetszett, hogy ugyan úgy bántak velem a többiek, mint ha már nagyon-nagyon rég óta együtt edzenénk. Persze figyelembe vették, hogy új vagyok, meg suta és azt is, hogy egy edzésen legalább kétszer le kell ülnöm, mert leesett a vércukrom, vagy épp csak valami fájt. Na de akkor más idők jártak. Akkor még nem volt olyan sok irányzat és nem volt akkora média nyomás, és az internetet is csak akkoriban kezdték el feltalálni…

Aztán szépen lassan hozzászoktam a ritmushoz és megkedveltem, sőt megtanultam szeretni, erőt meríteni a fájdalomból. Persze ez sok munka volt és még most sem tökéletes a folyamat, de mindenképpen azt gondolom, hogy hasznos. Viszont mióta arrafelé halad a világ amerre, és a fiatalok olyanok amilyenek, érdekesen változnak a dolgok. Például most már kezdő tanfolyamot kell indítani, hogy az embereket érdekelté tegyük abban, hogy jöjjenek edzeni és legyenek olyan emberek akikkel mi magunk is együtt edzhetünk. Mert ugye a saját tanulásunk, fejlődésünk, előrehaladásunk, attól függ, hogy vannak-e jó edző partnerek. És ha nincsenek, akkor szép lassan egyedül marad az ember és megáll az útján.

Na de visszatérve a Kezdő edzésekhez, meglepve tapasztaltam, hogy mennyi ember marad mostanában. Persze nagyon-nagyon leszoftosítottuk a kezdő, “bizalom építő” tréningeket, hiszen többnyire olyan emberek jönnek, akik nemhogy a fájdalomhoz, vagy a rendszeres mozgáshoz nincsenek hozzászokva, hanem egészen egyszerűen csak nem rég keltek fel a gép elől, mert találtak egy ilyen jó kis honlapot, ahol el tudták olvasni, hogy milyen jó is a Ninjutsu és igazából ha eljönnek ide, akkor tényleg megtanulhatnak harcolni.

Mi pedig össze állítottunk egy edzés tervet ezeknek az embereknek, és tényleg csak nagyon óvatosan, szoftosan fokozatosan megyünk bele mélyebb régiókba. Viszont azt kell mondanom, hogy ha nem is úgy, mint ahogy én annak idején egyből a mélyvízbe, de meg kell tanulnunk azt is. Vannak olyan állomások az ember életében, amiken ha harcművészetet tanul, előbb vagy utóbb át kell mennie. Sőt ezek nem amolyan egyszer megtörtént események, hanem olyanok amik ismétlődnek időről időre. Mint mikor először tökön rúgnak, vagy gyomorszájon vernek. Mikor az első monoklival mész haza és hetekig ott lilul a szemed alatt, vagy az első letört fog, vagy felrepedt száj. az első törésről nem is írok, de a különféle ficamok és egyéb nyalánkságok is ide tartoznak.

Persze nem az a cél, hogy mindig folyjék a vér, meg törjön a csont, de mivel igyekszünk reálisan edzeni, így néha, mikor az emberek új dolgokat tanulnak néha nehéz meghatározni, hogy hol van az a határ, ahol már reális a mozdulat, de még nem okoz komolyabb sérülést. Természetesen nem mindennaposak ezek az edzéseken, sőt azt kell mondanom, hogy egy Dojoban egy évben max egy embernek történik valami ilyesmi próbatétele.

Viszont mindenkinek eljönnek az életében ezek a vízválasztó pontok. Mikor először kap egy komolyabbat és akkor azzal az érzéssel kell szembesülnie, hogy megsérült. És akkor itt jönnek az elmében cikázó érvek, ellenérvek, hogy most mi van. A legtöbb esetben mikor eképpen elveszíti valaki a „szüzességét”  általában mindig le szokott állni, ki megy a mosdóba, megnézi, lemossa, aztán általában visszajön és folytatja az edzést.

Ezek a sérülések olyan emlékek amikre utána pár napig biztos emlékszik az ember, hiszen ha mondjuk fel repedt a szája, akkor ha só ér hozzá, az csípi, a fűszerekre is nagyon érzékeny, hogy egyéb szájjal végzett dolgokról már ne is beszéljünk. Vagy egy ficam, rándulás, vagy egyéb sérülés szintén befolyással lesz a mindennapokra, úgy, hogy emlékeztetni fog, hogy csinálsz valamit, amitől másképp mennek a mindennapjaid, mint eddig. Mikor a padlóra görnyedve épp azon gondolkodsz, hogy ki tudsz-e szaladni hányni, vagy inkább itt helyben összerókázod magad magad, mert úgy görcsöl a gyomrod, akkor az olyan érzés amivel addig még nem találkoztál. De valahol legbelül, mert talán már láttad valahol, vagy olvastad ezt a cikket, tudod, hogy a “Fájdalom a barátod”.

Azt mondom, hogy egy igazi harcban, küzdelemben mindenféle képpen fogsz találkozni ezekkel a szituációkkal. És nagyon sok minden fog azon múlni, hogy miként reagálsz a sokkon, amit okozna egy sérülés. Mert a legtöbb esetben egy ilyen cucc eldönti véglegesen a szituáció kimenetelét. De ha küzdesz vele és készülsz rá, sőt edzésen sem zavar, már, nem féltél tőle, akkor annál hamarabb tudsz úrrá lenni az érzésen, sőt annál inkább az előnyödre tudod fordítani azt a sokkot amit az ellenfél érez, mikor tudja, hogy bevitt neked egyet, de te meg fel sem veszed, csak még ádázabbul küzdesz tovább.

Vagyis csak lenyalod a vért, veszel egy következő lélegzetet és mész tovább. Hiszen ennyi az élet és ennyi a harc is. Hogy jó úton jársz-e ennek az elsajátításához, azt könnyen meg tudod állapítani magadról.

Miként? Jössz edzésre…

Ha kezdő vagy: Alig várod már hogy megint ott legyél és tanulj, sőt még otthon is ezen agyalsz, meg gyakorolsz, hogy legközelebb edzésen még jobb legyél, vagy úgy kell rá venned magad minden tréningre…

Ha haladó vagy: Egyszerűen imádod, hogy minden nap tudsz edzeni és igyekszel minden tréningen ott lenni ahová beengednek és az a kedvenced, mikor egy nap már ott lehetsz a haladó edzésen  is, hiszen tudod, hogy az alapoknál fontosabb nincs és azok minél mélyebb elsajátítása az út maga. Vagy elhitted, hogy te már haladó vagy és csak a haladó edzésekre jársz, és kezdő tréningeket kívülről figyeled, hiszen te már haladó vagy és “lágyság” útjára léptél.

Ninjutsuban nincs visszalépés, és nincs olyan, hogy valamit te neked már nem kell csinálnod, vagy nincs olyan, hogy te már ezt a dolgot sokkal magasabb szinten tudod csinálni, hiszen annyit gyakoroltad. Akkor tudsz valóban valamit, hogy ha bármikor és bármilyen szinten meg van neked a mozdulat. Ha nem tudod úgy ahogy azt a kezdőknek tanítják, vagy nem szívesen gyakorlod úgy, akkor nem tudod igazából, csak elhitetted magaddal, hogy jó vagy. De igazából minden technikát, minden mozdulatot akkor tudsz igazán, ha egy kezdőn, vagy idegenen, vagy más irányzat képviselőjén is át tudsz vinni. Mert ők azok akik nem tudják, nem gyakorolták be, hogy hogyan mozduljanak, mint a többi „haladó” akik a minél kevesebb fájdalom érdekében lemennek minden mozdulatodra…

Én annak idején mindenféle trükkel igyekeztem a mesterem kedvében járni, hogy kezdő létemre ott lehessek a haladó edzéseken is. Persze rajtam ez sem segített mert tehetségtelen vagyok, de azt hiszem a kitartásom sokat fejlődött ettől…

Ezeken az állomásokon mindenki át fog menni, aki komolyan gondolja, hogy megtanulja megvédeni magát, vagy valóban el akarja sajátítani a harc művészetét. Meg még sok másikon is. Sőt ha minél jobban fejlődik valaki, minél gyorsabban halad az úton, annál gyorsabban jut mindig el a következő szintre, ahol ilyen megállók is vannak…

sok kitartás kívánok:
Horváth Ádám Ninjutsu és Jóga oktató