Menü

Jiyu Kokoro “A harcos szív”


kokoro kanjiHétvégén ismét Zágrábba látogattunk Dsensivel meg Ákival a Seijin Dojoból, hogy Dean Rostohar 15dan sihantól tanulhassuk a harcművészet csínját-bínját. A szeminárium neve:
“JIYU KOKORO” SHINKEN GATA szeminárium

A harcművészetek régen nem tagolódtak ennyire határvonalasan el egymástól, hanem sokkal közelebb voltak egymáshoz az egyes irányzatok. Illetve ez ma is így van, csak ugye az egyes irányzatok tagjai nem akarják így látni. Régen úgynevezett Ryuk-ként voltak ismertek az egyes irányzatok, illetve stílusok, aztán az utóbbi 100 évben ezekből csináltak Aikidót, meg Karatét stb…, meg miegymást. Ezeket az irányzatokat szigorú, szerintem már-már dogmatikus határok közé szorították mára, sőt szabályokat hoztak bennük létre és így elvesztették eredeti mivoltukat, a harcművészeti eszenciáikat és ma már csak mint mozgási rendszerek maradtak fent.

Ninjutsu ezzel szemben megőrizte a kreatív-szabályok nélküliségét, ahol nem a mozdulat, hanem a mozdulat mögötti elv maradt a központban. Így napjainkban ez az egyetlen bárki számára elsajátítható életképes rendszer. 9Ryu-ból épül fel, vagyis 9 fő mozgás, illetve küzdelmi mentalítást foglal magába, melyek igazából tartalmazzák az összes többi más irányzat stílusát, vagyis magába foglalja az összes létező harcművészetet és hozzá állást, az Aikido már-már szentimentálisnak tűnhető lágyságától a Kungfu összetett kulminálásán át a Karate pusztító mindent elsöprő energiáiig. (Természetesen léteznek olyan harcosok az egyes fentebb említett irányzatokból akikre nem igaz a dogmatikus és az adott irányzatra jellemző mentalítás, de mivel nem konkrétan ezt tanítják, így csak nagyon kevés ilyennel találkozhattam eddig.)

Életre-halálra
Odafelé az úton hosszasan beszélgettünk a megfelelő hozzá állásról egy küzdelemben. Dsensivel egyazon véleményen voltunk, hogy nem szeretjük, sőt kerüljük az erőszakot, de ha mégis odáig fajulna a helyzet, akkor úgy állunk hozzá, hogy bizony megöljük azt, vagy azokat akik ellen küzdeni kell.
Áki ezzel szemben felhozta, hogy ő jár meccsre, meg ott sok a balhé, meg nem lehet így hozzá állni, mert utána örökre lemeszelnek, meg elítélnek, mert ilyenek meg olyanok a törvények és különben is micsoda elborult agy kell ahhoz, hogy valakinek mondjuk tényleg felnyissuk az ereit egy késsel…

Aztán Dean sensei hosszasan beszélt arról, hogy bizony aki rendőrnek megy, vagy katonának, akkor tisztában kell lennie azzal, hogy ez bizony egy veszélyes műfaj és akár meg is halhat egy-egy összetűzés közben. A harcművészet pedig erre a szituációra készít fel. Mármint legalábbis a Ninjutsu erre készít fel. Hiszen a Harc az életre halálra van, nem pontokra. Harcközben bizony nem jobb meg balhorogról, tiszta szabályokról, meg egyhangú pontozásról van szó, amit bírák csinálnak, hanem életről és halálról. Ha valaki nem ebben a tudatban edz, vagy csak áll hozzá az esetleges küzdelemhez, akkor az nem harcos, hanem csak egy bunyós. A ringben a helye és ott mehet és üthet vághat ahol ér, még kockáztathat is, hátha szerencséje lesz, de ha veszít akkor sincs semmi gond, hiszen bedobják neki a törölközőt és már vége is. De az igazi harc az nem ilyen. Az igen is brutális, könyörtelen és senki sem dobja be a törölközőt, ha rosszra fordulna a helyzet és senki sem tapsol meg, ha esetleg te éled túl.

Igazából ha úgy állsz hozzá egy esetleges küzdelemhez, hogy te bizony meg fogod ölni, el fogod pusztítani az ellent, akkor már csak ez a mentalítás elég sokszor, hogy az visszakozzon és ne akarjon harcolni. (Főleg, ha van némi tudás is ehhez  a háttérben) És ez nem attól függ, hogy ki mennyire vicsorog, vagy fújtat meg ordít meg hörög, hanem ez csak egy érzés, amit kisugároz az illető. Ha belenézel a szemébe egy ilyen embernek, akkor láthatod, hogy „hol van” ilyen téren és akkor tudhatod, hogy ő bizony egy olyan, akit ha le is győzöl az egyik füledet legalább le fogja szabni. Ilyen hozzá állással az ember nem lenyomni, megszégyeníteni, vagy fájdalmat okozni akar, hanem csak egészen egyszerűen a legkevesebb energia befektetésével megölni azt aki rátámad.
Éppen ez az ami miatt az ember mindent megtesz, hogy elkerülje a küzdelmet, vagyis hajlandó elviccelni, kidumálni, elszaladni ,vagy bár mit, csakhogy ne kelljen ezt tennie. De edzésen azt gyakoroljuk, hogy mikor viszont olyan helyzetbe kerülünk, hogy nincs más, és nem lehet kidumálni, elviccelni meg elszaladni, mert mondjuk akkor a családot, vagy a barátainkat…, ölik meg, akkor készen kell állnunk a küzdelemre, méghozzá életre halálra.

Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenkit kinyiffantunk aki csak ránk-köt, hanem azt jelenti, hogy bizony ha már bele megyünk egy küzdelembe, akkor úgy állok hozzá, hogy megölöm, de mivel azt gyakorlom, hogy miként tudom kontrollálni saját magamat is, így az adott szituációban dönthetek úgy, hogy meghagyom az életét, vagy nem okozok neki akkora sérülést. Magyarul minél tudatosabb vagyok, annál több esélyem van felmérni az adott szitut, hogy itt most elég csak odatennem egy leszorításnál a kés életlen felét a nyakához és akkor érti, hogy vége, vagy esetleg bizony el kell vágnom, hogy a 15 cimborája lássa, hogy nem viccelek és bármit megteszek ellenük.
A kérdés nem az, hogy miért ölöm meg, hanem az, hogy miért támadt meg. Felnőtt emberek vagyunk és mindent meg lehet beszélni. Ha valaki mégis az erőszakot választja, amit igyekszem elkerülni minden eszközzel, akkor viszont így kell hozzá állni, hiszen vagy ő, vagy én…

Az edényekről
Aztán egy nagyon jó hasonlatot is elmesélt Dean sensei. A tudásunkat vízhez hasonlította, amit egy edényben gyűjtögetünk. Kezdetben van egy kis edényünk és abba töltjük az alapokat. De aztán eljön az idő, mikor egyre jobban tele lesz ez az edény és akkor úgy érezzük, hogy eltelünk a tudással és nagyon jó meg minden, hiszen már sok mindent tudunk. De ilyenkor fogni kell az edényünket és le kell cserélni egy nagyobbra, szépen áttöltve bele az eddigi tudásunkat és akkor ami eddig úgy tűnt, hogy már nincs tovább kiderül, hogy még negyedéig sem tölti meg azt a nagyobb edényt…
Aztán persze ezt is elkezdjük tanulással gyakorlással tölteni és egy idő után ez is kezd tele lenni és akkor megint úgy érezhetjük, hogy nagyon jók vagyunk és tudunk egy csomó mindent és mi vagyunk azok akik így meg úgy és sokan bele is ragadnak ebbe a csapdába és nem fejlődnek tovább. De ha van intelligenciánk, akkor mikor elkezdünk így érezni, akkor megint szerzünk egy még nagyobb edényt, amibe áttöltjük az eddigi tudásunkat, ami ebbe a nagyobba megint csak úgy néz ki, mintha az alján lötyögne csak valami. És így tovább és egyre tovább… Ninjutsuban így állunk hozzá és így tudunk tanulni bármilyen irányzattól. Viszont a legtöbb irányzat, vagyis a legtöbb edény bekorlátozza magát és nem cserélnek edényt… (Tisztelet a kivételnek)

Ha ezt a hasonlatot átveszem az életbe, akkor bizony ott is simán megállja a helyét. Hiszen sokan esünk bele a büszkeség csapdájába, mikor eljutunk valami kitűzött célhoz és akkor azt gondoljuk, hogy ez az megcsináltuk mennyivel jobbak vagyunk másoknál, hiszen mi vegetáriánusok vagyunk, meg nem használunk semmilyen kábító mámorító szert, vagy minden nap hajnalban kelünk és 2órát meditálunk, vagy csak simán van lakásunk, házunk, vagyonunk, diplománk, vagy akár kettő stb…
Ez az edényes példázat egy nagyon jó rávilágítás arra, mikor valaki megreked egy szinten mert neki ott kényelmes, meg mert annyi tudással épp kiemelkedik már az általános tömegekből és annyian amivel ő már elégedett még csodálják, vagy követik is tudásáért. Ekkor úgy érezheti, hogy ő aztán, meg neki aztán… De ez nem más mint egy csapda, mert nem nyitott a további tudásra, hiszen a tanítás jön, de az edény már színültig telve és csak locsog mellé a drága kincs, mert az ember túl büszke ahhoz, hogy lecserélje egy nagyobbra az edényét.

Kokoro, harcos szív avagy a gyöngyfűzés művészete.
Az idei év témája, hogy nincs téma.
Vagyis az úgy van, hogy mint feljebb említettem Ninjutsuban 9 Ryu van, ami szimbolizálja a csatatéren megtalálható 9 féle harcost. A trükköstől, a fanatikuson át, brutális gyilkosig. Hatsumi Sensei a soke, minden évben egy-egy ilyen Ryut vett alapul az év témájának. Mindegyik Ryunak megvannak a maga speciális technikái. Viszont sokan estek a Bujinkanon belül is abba a hibába, hogy nem a Ninjutsu eszenciáját gyakorolták, hanem ezeket a katákat, meg denshokat (tekercsek amikre le van jegyezve egy-egy Ryu) gyűjtötték. Hatsumi sensei egy zseniális oktató, mivel az idei évre azt mondta, hogy idén nincs téma.
Vagyis gyakoroljuk a harcos szívet. Ezt japánul Kokoronak hívják.

Szóval egy rendhagyó szemináriumon lehettem a hétvégén, ahol nem technikákat és mozdulatokat gyakoroltunk, hanem technikai csoportokat mutatott a mester és azokat kellett hely idő és körülmény szerint alkalmazni, mindig kiválasztani azt, amelyik akkor és ott a legpraktikusabb megoldás volt.
Ebben pedig a művészet az, hogy nem előre kellett kitalálni, hogy most mit fogok csinálni, hanem ami épp jött.
Úgy mondják, hogy akció-reakció, vagyis amit az ellenfél ad, arra reagálsz. Szinte magam is elcsodálkoztam, hogy mik ki nem jöttek, milyen technikák elő nem bújtak a sok gyakorlás barlangjából néhány embernél…

Ennek köszönhetően olyan brutálisan elfáradtam a két nap alatt, hogy ma egész nap csak aludtam. Mert ugye akkor volt mindenkitől minden, ami épp eszébe jutott és ha épp én voltam a támadó, akkor gyakorolhattam azt is, hogy miként éljem túl a különféle földhöz-vágásokat, meg leszorításokat stb….
Ninjutsu egy végtelenül kreatív harcművészet, mivel elveket és nem technikákat kombinálunk össze. Dean sensei ezt tanította nekünk ezen a szemcsin. Amink van, amit eddig megszereztünk abból tudunk akkor és ott harcolni.
De ha már oda került az ember, akkor nem szabad azon gondolkodni, hogy mit meg hogyan, hanem csak érezni és cselekedni. Persze mindezt mindig tanították, meg mondták és igyekeztünk is, de most kifejezetten erről szólt az egész szemcsi.

Az eddigi szemináriumokon gyöngyöket mutatott, meg gyöngyfaragásra okított bennünket, és most pedig konkrétan csak arra, hogy miként kell ezeket a gyöngyöket szépen felfűzni és milyen fonálra érdemes…

Gouranga

, , ,