Dr. Masaaki Hatsumi Sensei – A Soke -
Írta Kisordas a Bölcsesség kategóriában, dátum: 2009. április. 5.
Dr. Masaaki Hatsumi Soke, a Togakure Ryu Ninjutsu 34. nagymestere, a Bujinkan alapítója. Kilenc ninjageneráció örököse beszél az általa képviselt filozófiáról és a harcművészet mai világban játszott szerepéről.
-
“Hiszem, hogy a Ninpo, a Ninjutsu legmagasabb szintje a világ minden harcművésze számára egy vezérfény lehet. A japán ninják által halhatatlanná tett fizikális és szellemi túlélő módszerek a japán harcművészet legnagyobb értékei közé tartoznak”
A Bujinkan egy harcos közösség. Egyedülálló története több mint 900 évvel ezelőttre nyúlik vissza. Ez a háttér elválaszthatatlanul kapcsolódik a feudális Japánban élő ninják körüli hiedelmekkel és tényekkel. A jelenlegi nagymester Dr. Masaaki Hatsumi 1931-ben született a Chiba tartománybeli Noda városban. Az ’50-es, ’60-as években minden hétvégén átutazta az országot, hogy Toshitsugu Takamatsu mesternél tanulhasson. Ekkor szívta magába azt a kultúrát, világnézetet, harcművészeti tudást, amely méltán tette Takamatsu mester örökösévé, az elsőszámú ninja vezetővé.
- Mióta lehet Európában ninjutsu-t tanulni?
- Már több mint 25 éve, hogy az első, a stílus iránt érdeklődő európai Japánba érkezett. Azóta lassan egyre ismertebbé válik ez a harcművészet az öreg kontinensen. Alig tíz éve következett be egy nagyobb fellendülés a stílus elterjedésében.
- Mint ninjutsu nagymester, ön szerint milyen lesz ez a harcművészet a jövőben?
- Még humánusabb.
- Hatsumi Sensei, Ön gyakran beszél a békéről és harmóniáról, az erőszak-ellenességről. Nevezhetjük ezeket a fogalmakat az Ön változatlan üzenetének. Ha azonban a béke a cél, miért szentelte életét háborús, küzdőtechnikák, végső soron a gyilkolás oktatásának? Nem érez ellentmondást ebben?
- A válasz nagyon egyszerű. Ha ismered a fájdalmat és a halált, akkor tudod megvédeni magad ellenük. Ha birtokában vagy ezeknek az ismereteknek, akkor még inkább értékeled és véded az életet – a sajátod és másokét egyaránt.
- De szükség van-e a gyilkolás elsajátítására?
- Igen, ez szükséges. Manapság rengeteg bűnöző és gyilkos szaladgál szabadon, rengeteg erőszak zúdul a védtelen emberekre. Szükség van arra, hogy meg tudjuk védeni magunkat és másokat is az agressziótól úgy, hogy mindig az igazságért küzdünk és életet védünk.
- A ninjáról nagyon negatív és torz kép alakult ki egy időben, amely a sok ezt a témát használó film és könyv eredménye. Ezekben gyakran kegyetlen gyilkosként ábrázolták őket. Mit tesz azért, hogy változzon ez a téves kép az emberekben?
- Az egyetlen út, ha az igaz üzenetet minél több ember felé sikerül közvetíteni. Ezért tartunk minél több szemináriumot világszerte. Szintén próbáljuk árnyalni a képet a médiakommunikáció segítségével. Folyamatosan utazom a világban, hiszen lehetetlen “távolról” kapcsolatba lépni, kommunikálni. Ez csak személyesen működik, közelről, szemtől szemben.
- A ninjutsu mindenki számára nyitva áll? Más harcművészetek képviselőit is várják?
- A ninjutsu mindenki számára nyitva áll, aki tiszta szívvel érkezik, aki a harmónia és az igazság nevében akarja tanulni ezt a stílust. Sokan a Bujinkan Dojo tanulói közül korábban más harcművészetet is gyakoroltak. Ők nálunk kötöttek ki, mert itt megtalálták azt, amit mindig is kerestek.
- Ki alapította a ninjutsut?
- A ninjutsut nem alapították… Sokáig tartana elmagyarázni, de a lényeg: ez egyfajta mozgalom, amely körülbelül 1000 évvel ezelőtt indult útjára Japánban azzal a céllal, hogy az igazság és a kiszolgáltatott emberek védelmet nyerjenek.
- Mit tanít a ninjutsu a ma emberének? Melyek a ninjutsu céljai manapság?
- Az ember számára a legfontosabb a boldogság és jólét állapotának elérése. Ez mozgatja az emberi kapcsolatokat. A környezetünkkel, a természettel való harmonikus együttélés alapvető fontosságú, hiszen, ha kárt teszünk ebben, akkor végső soron magunkban okozunk kárt. Ha az ember pusztítja a természetet, önmagát pusztítja.
– Hogyan érinti, hogy követői szerte a világban megismerik az Önök kultúráját és az ön harcművészetét?
- Nagyon boldog vagyok. Mi több, csodálatosnak tartom, hogy rengeteg, különböző kultúrából származó embert ismerhetek meg, és mindenki egy közös érzésben egyesül. Fantasztikus dolognak tartom, hogy olyan embereket taníthatok, akik feladatuknak érzik, hogy megóvjanak másokat – gondolok itt a különböző fegyveres erők képviselőire -, ezzel együtt pedig megismerhetik a tiszta szív útját.
- Nem gondolja, hogy egyesek talán arra használják fel ezt a tudást, hogy bűnös dolgokat vigyenek véghez?
- Azt tudom erre mondani, hogy a ninjutsu egy tudomány, így más tudományokkal összehasonlítható. A kémiát, a biológiát, a fizikát is számos célra fel lehet használni. Jó, vagy rossz dolgokat követhet el a tudás birtokosa. Mi azt valljuk, hogy a harmónia elérésére kell törekedni. Ha valaki a ninjutsut pusztításra használja, akkor azon dolgozik, hogy elpusztítsa önmagát, hiszen természetellenes tevékenységet végez.
- Mi a véleménye a ninja témát feldolgozó filmekről?
- A ’80-as években lezajlott “ninja-bumm” világszerte egy elferdített valóságot propagált. Ez mélyen érintett engem. Elhatároztam, hogy felkerekedek, és személyesen mutatom be eme művészet igazi arcát szemináriumokon, edzéseken, konferenciákon. Könyveket jelentettünk meg, interjúkat adtam, és remélem sikerült véget vetni a hazugságoknak. Úgy tűnik, az emberek végül elkezdték érteni mondanivalónkat.
- Hogyan látja az európai ninjutsut?
- Nagyon tetszik, amit látok. Magas szintű az oktatás és nagy a lelkesedés. A ninjutsut művelő emberek nagy szívvel követik az utat, emellett igazi úriemberek. Az emberek azért jönnek, hogy élvezzék ezt a művészetet, ezt a tudást – nem az erőszak érdekli őket.
cikkforrás: http://www.prokontra.hu/
Nin-jutsu
Írta Kisordas a Bölcsesség, Olvasnivalók kategóriában, dátum: 2009. április. 5.
Nin:
Első szinten a NIN kitartást, álló és tűrőképességet jelent, mind fizikai, mind lelki téren. Második szótári jelentése: rejtőzködés, lopakodás, titokzatosság. A NIN Japán írásképe két részből áll: külön-külön azt jelent: penge és szív. Szélesebb értelemben a NIN azt jelenti, hogy az ember uralkodik testén és elméjén, meg tudja különböztetni a helyest a helytelentől, a jót a rossztól…
Jutsu: Művészet
“Az elvek ismerete az a tudás, vagyis intellektus. Az elvek alkalmazása pedig az a művészet…”
A halacska
Egyszer élt egy halacska a hatalmas óceánban. Nagyon okos halacska volt és mindig próbált fejlődni. Az volt a kedvenc időtöltése, hogy mikor sütött a nap, fent úszkált az óceán felszínén, és élvezte, ahogy a napsugarak melengetik a testét.
Egyik nap aztán gondolt egyet és el kezdett azon töprengeni, hogy miként tudna még közelebb kerülni a naphoz, hogy még jobban érezhesse langyos érintését. Lendületet vett hát és teljes erejéből neki állt úszni az ég felé. Felgyorsult, és kiszabadult a víz fogságából. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig lebegett az óceán fölött, aztán vissza csobbant a habokba. Míg repült sokkal jobban érezte a nap sugarait, így ezután minden nap ezt csinálta, ugrált ki a vízből.
Egyik nap, mikor így ugrált, elég közel került a parthoz, és észre vette, hogy egy nagyhírű mester sétál ott éppen. Több se kellett neki és nagy lendületet vett, hogy szólhasson neki. Ki ugrott a vízből és míg a levegőben volt, oda kiáltott, hogy -Mester! De vissza pottyant, úgy ahogy szokott. Aztán újra ugrott, és megint kiabált, hogy -Mester!
Aztán el kezdett kiugrálni a vízből, és minden egyes ugrásnál egy egy szót kiáltott, egészen addig, míg a mester észre nem vette.
-Mester!
-Mester!
-Kérlek!
-Fogadj!
-Engem!
-Tanítványoddá!
-Ígérem!
-Nagyon!
-Szorgalmas!
-Leszek!
A mester látta a halacska nem minden napi erőfeszítéseit és úgy döntött, hogy elfogadja tanítványának. Be ment hozzá a vízbe és tanítani kezdte…
A halacska, ahogyan ígérte, nagyon szorgalmas volt és hamarosan ki tudott jönni a partra sőt, rövid időn belül már nem is kellett vissza mennie a vízbe, hanem tudott élni a parton. Mikor eljutott erre a szintre, megkérte a mestert, hogy had menjen vele és éljen vele a házában. A mester nagyon elégedett volt a szorgalmas tanítványával, így megengedte, hogy a halacska is ott lakjon vele a házában a többi tanítványával együtt.
A halacska a ház kertjének egy nedvesebb részében húzta meg magát és bárki jött a csodájára, vagy csak bárki jött a házba, mindig nagy lelkesedéssel dicsőítette tanítóját, hogy milyen nagyszerű mester is ő, hiszen még egy halat is meg tudott tanítani arra, hogyan éljen a szárazföldön…
Tellt múlt az idő, s ők így éldegéltek, mikor is egy hatalmas vihar kerekedett egyik éjszaka. A mester háza körül magas kő kerítés volt és egy hatalmas erős kapu tartotta távol a hívatlan látogatókat. Most, hogy a vihar még soha nem látott hevességgel ontotta magából az esőt, a föld nem bírta elnyelni úgy, ahogyan az az égből alá szállt és a kerítés között szépen összegyűlt a víz, és reggelre mindent ellepett…
A halacska pedig megfulladt…
A történet tanulsága pedig az, hogy jó, hogy fejlődsz és tanulsz egy mestertől, de soha ne felejtsd el azt, hogy honnan jöttél, vagy amit egyszer már megtanultál…
Ezt a történetet Ed Martin (15Dan) Sihantól, a ma a földön élő, egyik legidősebb ninja-mesteretől hallottam.
Gouranga
A hal, a fa, és a tigris esete a mindentudó mesterrel.
Élt egyszer egy földműves egy faluban és sehogy sem tudott beletörődni viszontagságos sorsába, ezért elhatározta, hogy ha törik, ha szakad ő bizony sikeres lesz. Sokat gondolkodott azon, hogy hogyan is tudna sikeres lenni, mígnem egy nap hírét vette, hogy a közeli faluba érkezett egy híres, mindent tudó mester. Több se kellett neki, hát gondolta el megy a mesterhez és megkérdezi tőle, hogy miként lehetne sikeres…
Út közben, mindjárt ahogyan beért a dzsungelbe, találkozott egy tigrissel, aki nagyon jámbornak és vékonykának tűnt.
Kérdzi tőle a tigris:
-Üdvözöllek, Hová, merre tartasz.
-Megyek a mindent tudó mesterhez, hogy megtudjam tőle hogyan lehetnék sikeres.
-Ó tényleg, -válaszolta neki megörülve a tigris- megkérdeznéd tőle, hogy én miért vagyok ilyen vékony és jámbor, mikor a többi tigristől retteg az erdő és nagyon erősek is?
-Persze. -felelte neki az ember.
Aztán ahogyan folytatta útját, egy fa tövében pihent meg a déli forróságban, és ahogyan letelepedett, a fa is megszólította:
-Üdvözöllek, hová, merre tartasz?
-Megyek a mindent tudó mesterhez, hogy megtudjam tőle hogyan lehetnék sikeres.
-Ó tényleg, -örült meg a hírnek a fa- ha találkozol a mesterrel megkérdeznéd tőle, hogy miért zsibbad az egyik oldalam folyamatosan?
-Persze. -felelte neki a földműves.
Majd tovább ballagott, és egy gyönyörű tó partján épp rá tört a szomjúság. Ahogyan a víz fölébe hajolt, hogy szomját enyhítse, egy hatalmas hal emelkedett ki a tóból és megszólította.
-Üdvözöllek, hová, merre tartasz?
-Megyek a minden tudó mesterhez, hogy megtudjam tőle hogyan lehetnék sikeres.
-Ó tényleg, -lelkendezett a hal.- Ha találkozol a mesterrel megkérdeznéd tőle, hogy miért sajog folyton a hátsó uszonyom?
-Persze. -felelte neki a földműves.
Folytatta útját, mígnem el is érkezett a faluba, ahol a mindentudó mestert vendégül látták. Sokan jöttek el még hozzá rajta kívül, hogy feltegyék neki kérdéseiket, de szépen lassan ő is sorra került.
Mikor a mesterhez jutott, feltette neki a kérdéseket, amiket útközben kapott és megkérdezte saját vágyát is, hogy miként lehetne sikeres…
Erre a mester azt felelte neki, hogy minden ami a sikerhez kell, ott van ahol élsz, csak tudnod kell észrevenni… Aztán még válaszolt a másik 3 kérdésre is és mikor a földműves megkapta a válaszokat, akkor elindult vissza haza, nagy örömmel, hogy igazából a siker már otthon várja…
Hazafelé mikor oda ért a tóhoz, megint találkozott a hatalmas hallal, aki érdeklődött, hogy megtudta-e a kérdésére a választ.
-Igen megtudtam. -felelte neki az ember.- Valami be van ékelődve az uszonyod tövébe, de ha közelebb jössz, akkor ki tudom venni neked. A hal közelebb úszott, a földműves meg benyúlt az uszonya alá, kicsit tapogatózott és egy hatalmas gyémántot húzott ki onnét. A hal ránézett és nagyon megköszönte, hogy segített neki, mert valóban ez nyomta neki ott. Hálája jeléül mondta az embernek, hogy megtarthatja a gyémántot, mert ő úgy sem veszi semmi hasznát. A földműves egy darabig nézegette a kezében lévő drágakövet, aztán behajította a tóba, hogy neki nincs szüksége a gazdagságra, mert ő sikeres szeretne lenni…
Aztán tovább ballagott, egészen a fáig, ahol meg az kérdezte, hogy megtudta-e a kérdésére a választ?
-Azért zsibbad a bal oldalad, mert van valami a gyökereid között, ami nyomja őket és ezért nem túl jó a keringésed.
-Tudnál rajtam esetleg segíteni? -kérdezte a fa-
-Persze. -Azzal el kezdett ásni ott, ahol a mester mondta neki. Ahogy egyre lejjebb haladt, egyszer csak valami keménybe ütközött az ásója. Kis kapirgálás után egy vasláda került elő a fa gyökerei közül, ami tele volt arannyal.
-Na akkor ez nyomta a gyökereidet, de most már nem lesz gond vele.
A fa hálája jeléül felajánlotta a földművesnek, hogy tartsa meg nyugodtan, hiszen ő úgy sem tud mihez kezdeni vele. A földműves egy darabig gondolkodott, aztán ott hagyta az aranyat a fa tövében, hiszen a mindent tudó mester azt mondta neki, hogy a siker otthon várja, akkor meg nincs is szüksége semmire hozzá…
Végül mikor ismét átvágott az erdőn, megint találkozott a vékonyka tigrissel, aki kíváncsian kérdezte, hogy milyen választ kapott a kérdésére a mestertől.
-Azt mondta a mester, hogy azért vagy ilyen vékony és gyenge, mert nem ragadsz meg minden alkalmat arra, hogy egyél.
Erre a tigris megköszönte a választ és széttépte az embert, majd megette, hogy akkor ezentúl minden alkalmat megragadjon arra, hogy egyen…
A történet tanulsága pedig az, hogy bizony meg kell válogatnunk, hogy kinek segítünk, hiszen könnyen elképzelhető, hogy a jó szándékunk a saját végzetünk lesz…
Ezt a történetet Ed Martin (15Dan) Sihantól, a ma a földön élő, egyik legidősebb ninja-mesteretől hallottam.
Varázsmagok…
Egyszer egy nagy tudású mester úgy döntött, hogy elutazik 2 hétre pihenni a városból vidékre. Persze ahogy híre ment a dolognak, a földművesek versengeni kezdtek a kegyért, hogy ők láthassák otthonukban vendégül. A mester nem variált, hanem az első földművesnek, aki elé járult és felajánlotta neki vendégszeretetét, elfogadta a meghívását és oda költözött hozzá 2 hétre.
Mikor letelt a két hét és eljött a búcsú ideje, a mester kifejezte elégedettségét és a földműves invitálására, aki felajánlotta neki, hogy jöjjön el hozzá legközelebb is, megígérte, hogy jövőre is el jön hozzá. Búcsúzóul egy zsák gabonát adott neki és azt mondta, hogy ezek nagyon különleges gabona magok és egy külön földterületre ültesse el őket, ne a többi közé és különös gonddal gondozza őket.
A földműves megfogadta a tanácsot és egy külön parcellára vetette a mestertől kapott varázs magokat. Egy év múlva, mikor a híres mester ismét pihenni jött hozzá, nagy örömmel újságolta, hogy az összes földjén jó volt a termés, de azon, ahová azokat a magokat ültette, amit tőle kapott ott tízszerese lett a szokásosnak. A mester örömmel hallgatta a földművest és mikor ismét eltelt a két hét, és ismét búcsúzkodni kezdtek, megint egy zsák gabonát adott neki ajándékba és megint ugyan azokat az instrukciókat hagyta hátra a földművesnek, aki természetesen ismét meghívta, hogy legközelebb is nála szálljon meg.
Ez így is ment legalább tíz évig. A mester minden évben eljött, eltöltött a vendégszerető földművesnél 2 hetet, majd mikor elment, búcsúzóul adott neki egy zsák „varázsmagot”. A földműves, a nagy hozamnak hála persze nagyon meggazdagodott és egyre szebben tudta vendégül látni a mestert. Gazdagsága és terményei messze földön híresek lettek, olyannyira, hogy a környékbeliek is mind hozzá kezdtek el jönni vetőmagért…
Szóval a tízedik látogatása után a földműves mikor búcsúzkodtak és ismét kapott egy zsák „varázsmagot” nem bírta tovább és így szólt a nagy tudású mesterhez:
- Mester kérlek engedj meg nekem egy kérdést!
A mester mosolyogva biccentett, hogy kérdezhet, mire a földműves így szólt:
- Kedves mester! Most már tízedik esztendeje jössz és áldod meg jelenléteddel házamat és annak népét és nagy kegy nekünk jelenléted a sorstól. Nem is beszélve a felbecsülhetetlen ajándékról, amit minden évben kapunk tőled, és amitől gazdagság lett a jutalmunk. De áruld el kérlek, hogy honnét szerzed ezeket a csodálatos varázs-magvakat?
Erre a mester így szólt:
- Tudod, pihenni jövök ide hozzád minden évben két hetet. Nekem a legjobb pihenés az az, hogy sétálhatok a természetben. Ezen sétáim során gyakran jártam a gabona földjeiden és szemléltem a termést. Mikor egy-egy különlegesen szép kalászt találtam, akkor annak a magjait leszedtem és egy zsákban gyűjtöttem neked össze. Tehát ezek a magvak nem „varázs-magvak”, hanem a te földed és munkád eredménye. Én csak kiválogattam belőle a legszebbeket és aztán oda adtam neked, hogy azzal gazdálkodjál…
A történet tanulsága, illetve mondani valója pedig az, hogy igazából mindannyian rendelkezünk minden tudással. Hiszen a lélek örök, tudással és boldogsággal teli. Mikor tanulunk egy mestertől, akkor nem új dolgok kerülnek a birtokunkba, hanem elfeledett, vagy eltakart tudás kerül a felszínre…
Ezt a történetet Ed Martin (15Dan) Sihantól, a ma a földön élő, egyik legidősebb ninja-mesteretől hallottam a hétvégi szemináriumon.
A szobrász mester
Egyszer élt egy nagyon különleges alkotásokat készítő szobrász mester. A szobrai majdnem megmozdultak és rengetegen jártak alkotásainak csodájára messze földről.
Ahogy az már ilyenkor csak lenni szokott, néhányan nagyon szerették volna megtanulni ezt a művészetet és könyörögtek neki, hogy fogadja őket tanítványaivá. A mester egy ideig gondolkodott, de aztán, nehogy tudása vele szálljon a sírba, úgy döntött, hogy elfogadja a jelentkezőket.
Először csak pár tanítványa volt, akikkel teljesen az alapoknál kezdte. Első lépésként megtanította nekik, hogyan kell jó drótvázat csinálni a leendő szoborhoz, aztán azt, hogy miként kell rátapasztani erre az agyagot, és így tovább…
Telt múlt az idő és szép lassan egyre több tanítványa lett, mivel igen sokan megszerették kedves modoráért és különleges alkotásainak készítését egyre többen szerették volna magukévá tenni.
Aztán egy nap, sok-sok év tanítás után a mester úgy érezte, hogy már minden tudását át adott tanítványainak és azt mondta, hogy akkor mától nem tanít többet, hanem vissza vonul és úgy ahogyan kell, elkészíti élete fő művét.
Így is tett.
Mikor elkészült, egy valóban monumentális és különleges szobrot készített el, ami méltán volt életének fő műve. Mikor befejezte, érezte, hogy akkor már mindent megtett ebben a világban, és pár napra rá eltávozott. Meghalt.
A tanítványai nagyon sajnálták, hogy szeretett mesterük nincs már velük ebben a világban és jó ideig szomorkodtak emiatt… Viszont mivel sokan voltak, kezdett a csoport a fejetlenség sűrű erdeje felé tévedni, így arra az elhatározásra jutottak, hogy választaniuk kell maguk közül egy utódot a mester helyére.
Azt találták ki, hogy a mester összes tanítványa készítsen egy alkotást, és akkor azok elbírálása alapján választanak maguk közül vezetőt.
Minden tanítvány nagyon kitett magáért és végül el is készült az összes mű.
Némelyik nem sikerült olyan jól, lettek közöttük teljesen átlagosak, de kiváló is készült szép számmal.
Volt azonban köztük kettő, amelyek nagyon különlegesre sikerültek és végül minden tanítvány ezen két szobor közt gondolkodott.
Az egyik tökéletes mása volt a mester életének fő művének, a legapróbb részletekig megegyezett azzal és ugyan olyan fantasztikus élmény volt rátekinteni.
A másik viszont egészen mást ábrázolt, de nagyon aprólékosan el volt készítve, a mester tanította elvek alapján és a szobrászat összes csínját-bínját alkalmazta készítője megalkotásánál. Erre is nagyon fantasztikus volt rá nézni.
A tanítványok egy ideig vacilláltak, aztán végül úgy döntöttek, hogy azt a tanítványt választják meg, a utódnak, aki a tökéletes mását készítette el a mester fő művének…
Ekkor a másik versenyben maradt tanítvány így szólt:
- Mindannyian ostobák vagytok és semmit nem értettetek meg a mester tanításaiból. A mester nagyon sokáig tanított bennünket, hogy kiváló művészekké válhassunk. Nagyon sokat tanította az elveket és rengetegszer hangsúlyozta azoknak az elsajátításának, megvalósításának fontosságát. Erre most azt választanátok meg utódjául, aki tökéletesen lemásolta őt. De a mester nem tanított egyikünket sem arra soha, hogy utánozzuk őt, vagy bárki mást.
Azt tanította, hogy önálló és valódi művészekké váljunk, ne pedig tökéletes másolókká…
Hát körülbelül a tanulság is ennyi. Nem utánoznunk kell a mesterünket, hanem megérteni és megvalósítani a tanításait, majd a saját életünkben alkalmazni a megszerzett tudást…
Persze ha egy mester azt várja el, hogy tanítványai őt utánozzák és mindent pontosan úgy csináljanak, mint ahogyan ő, akkor érdemes elgondolkodnunk, hogy vajon valóban jó mestert választottunk-e magunknak…
Ezt a történetet Ed Martin (15Dan) Sihantól, a ma a földön élő, egyik legidősebb ninja-mesteretől hallottam.
A kitartás titka. A Nin szó jelentése
Írta Kisordas a Ninjutsu, Olvasnivalók kategóriában, dátum: 2009. április. 5.
Nin- első szinten azt jelenti: kitartás
Mostanában lépten nyomon a kitartás hiányával, illetve a valódi jelentésének a nem ismerésével találkozok.
A Kitartás egy nagyon jó kis dolog, de azoknak akik nem ismerik a művészetét, fogalmuk sincs róla, hogy mi is az valójában. Manapság ez nagyon hiányzik az emberekből. Nem azért mert nem lehetne meg, hanem egészen egyszerűen azért, mert az elvet nem alkalmazzák az életükben, ami a kitartás mögött van.
Mindenki azt gondolja, hogy az a kitartás, ha valamit sokáig vagyunk képesek csinálni. Pedig ez nem kitartás, hanem önsanyargatás. Sokan azt gondolják, hogy a dolgokat csak fent kell tudni tartani és akkor már kitartónak számítanak és meg lesz nekik az eredménye. Pedig ez sajnos nem így van. Túl egyszerű lenne…
Ebben az anyagi világban, mivel a kettősségekre épül, az ellentét párokra, hideg-meleg, sötét-világos, fiú-lány stb., vagy fejlődés, vagy degradáció van. Stagnálás, vagy szinten tartás nincs. „Csak egy biztos, az örök változás”, hogy kedvenc Sensim szavaival éljek. Ami azt jelenti, hogy bár ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy én csinálom amit kell, jó sokáig és akkor fejlődök, de igazából ez önámítás… Önámítás azért, mert hiányzik belőle az elv…
Ha valaki azt gondolja, hogy mondjuk lejár 10 évig karatézni és profi karatéka lesz, vagy 10 évig zongorázni, vagy bármi más, akkor el van tévedve, mert ilyen motivációval senki nem fog 10 évig csinálni semmit sem. Vagy ha igen, akkor is úgy neki keseredik, hogy csak egy megsavanyodott kiégetett ember lesz belőle. Ha azt gondolja valaki, hogy a mechanikus gyakorlástól bármit is elérhet, akkor csak az idejét pazarolja…
Ha valamiben jók akarunk lenni, akkor azért bizony áldozatot kell hoznunk. De nem elég csak az időnket, vagy a pénzünket áldoznunk, mint ahogyan manapság azt egyesek hirdetik, hanem bizony az egyéniségünket, és a mentalitásunkat, sőt a gondolkodás módunkat is fel kell tennünk az áldozati oltárra.
Az ilyen embereket onnét lehet felismerni, hogy általában nagyon lelkesednek egy adott dologért, de ha nem szereznek benne látványos rangot, vagy fokozatot egy bizonyos időn belül, akkor abbahagyják a gyakorlását. A másik véglet meg pont az, mikor már irreálisan sok fokozatot, meg rangot szereznek rövid idő, avagy épp hosszú alatt, de megint csak úgy gondolják, hogy ennyi volt és abbahagyják.
Ez azért történik nap mint nap, számtalan emberrel, mert nem értik a lényegét a világnak, hanem azt próbálják meg elfogadni valóságnak amit a rendszer kommunikál feléjük a médián keresztül. „Ha van pénzed, lesz ilyen spray-d, amivel ha befújod magad, ilyen csajod lesz, meg ilyen kocsid. Nem kell mást tenned, csak felvenned egy kis hitelt, amit utána vidáman törlesztgethetsz egész életedben”
Ez az olcsónak tűnő társadalom átka, hogy szisztematikusan kigyilkolják az egyénekből a kitartást, vagyis a fejlődni akarást, hogy mindenkit egy ostoba, „nemi szervével gondolkodó”, emberszabású, állattá degradáljanak…, aki utána „Csengetésre vakkant”
A kitartás szerintem azt jelenti, hogy ha valamit elkezdek, akkor azt végig járom, de nem úgy csinálok, mintha végig járnám, vagy mintha azon az úton járnék, hanem szépen haladok, vagy igyekszem haladni előre. „Sort sorra, tanítást tanításra” építve, mindig tisztában lévén azzal, hogy hol is tartok valójában. De soha nem úgy gondolni, hogy ez bárkinél magasabb, vagy jobb szint lenne, hanem úgy látni, hogy mindenki jobb nálam és mindenkitől tanulhatok és valóban igyekezni mindenkiben és mindenben meglátni azt ami a fejlődésemhez kell.
Persze most lehet, hogy valaki arra gondol, hogy de hát miért is ne lehetne abbahagyni azt ami nem jön be? És azt mondom, hogy persze, hogy hagyd abba ami nem jön be, jobb ha nem is próbálsz fejlődni benne, mert az tényleg csak kínzás. (Nekem amúgy a foci volt ilyen kölyökkoromban) De ha az ember nem képes megtalálni azt az utat amit neki járnia kell, mert annyi mindent hall, annyi mindent lát, meg annyi minden érdekli, és annyi mindent szeretne kipróbálni, akkor csak elvesztegeti a drága emberi létet és sosem találja meg azt, hogy miért is van ő itt valójában. Ha nem fordul befelé és tanul meg különbséget tenni a saját és a mások vágyai, gondolatai, érzései között, akkor örökké csak szaladni fog a mások útján.
Pedig ha a sajátját járná, akkor még esélye is volna arra, hogy végig érjen rajta…
ye yathá mám prapadyante táms tathaiva bhajámy aham
mama vartmánuvartante manusyáh pártha sarvasah
Mindenkit aszerint jutalmazok meg, amilyen mértékben átadja magát Nekem. Óh, Prithá fia, mindenki, minden tekintetben az Én utamat járja!
Bhagavad-Gita 4.10
Gouranga
Fehér, citrom, narancs, vörös
Írta Kisordas a Ninjutsu, Olvasnivalók kategóriában, dátum: 2009. április. 5.
Katonai/stratégiai szempontból 4 kóddal jellemezzük az embereket. Fehér, citromsárga, narancssárga, vörös. Ezt szintén egy szemcsin hallottam nem olyan régen és bár már régóta tudatos voltam róla, valóban így konkrét megfogalmazódásként még nem született meg bennem a felismerés, hogy tényleg így van és igazából magam is így osztályozok.
A fehér kategóriába azok az emberek tartoznak, akik csak egy dolgot képesek egyszerre csinálni. Ha újságot olvas, akkor csak újságot olvas, ha tévét néz, akkor csak tévét néz és minden más ami történik azon kívül, az mintha nem is létezne, nem kerül felfogásra benne.
A citrom az olyan mint az autó vezetés. Itt már képes az ember egyszerre több dologra. Tekeri a kormányt, figyeli a táblákat, indexel, betartja a szabályokat, kuplung, fék stb., meg még észre veszi a gyalogost is az átkelőn.
A narancs az egy jó szint ide kéne eljutnia egy embernek, hogy ember tudjon lenni. A narancs az figyel és mindenről tudatos. Nem csak autót vezet, hanem közben tud telefonálni, meg beszélgetni mellette azokkal is akik az autóban ülnek és még észre veszi, hogy meg kell állnia valamiért a boltban, majd közben még meg ír egy SMS-t is és félre ugrik az őt majdnem elgázoló épphogy citromsárgába feljönni igyekező tanuló vezető elől.
A vörös pedig az mikor akció van. Ilyenek a jó testőrök, vagy orvgyilkosok. Minden apró nesz és rezdülés jelent nekik valamit. Ez még egy magasabb fokozat a narancsnál is. Mikor mondjuk betévedsz egy kisebbség lakta negyedbe a városba, ahol bandák állnak az utcán és alig várják, hogy lerántsák a gyanútlan járó kelőt és minden mozdulatról, minden pillantásról tudatos tudsz lenni és akkor és ott mész át az út túloldalára, mikor még és már nem késő, vagy csak simán mondjuk egy harci szituáció közben. (én azért szerettem szankirtanozni, mert közben remekül lehetett gyakorolni ezt a szintet és a narancssárgát is.)
Na de amiért mindezt leírtam az egy egyszerű tény, miszerint a jelenlegi társadalomnak és oktatási rendszernek nincs szüksége narancsokra és vörösekre, csak fehér és citrom kell nekik.
Mert ők a jó droidok, ők a jó rabszolgák. A narancs és a vörös látja egymást és a citromot és a fehéret is, sőt meg is tudja különböztetni őket egymástól, de a fehér nem lát semmi mást, csak a fehéret, a citrom pedig csak a fehéret és a citromot érzékeli. Ja, és azt is gondolja, hogy az a legmagasabb fokozat, mert mást csak mondjuk tévében látott…
Eddigi életem során gyakran kerültem olyan vezetők keze alá, akiket a rendszer árazott be és pont azért amiért fehérek, vagy citromok, tehát könnyen irányíthatóak, vagyis inkább úgy mondanám, hogy az orruknál fogva vezethetőek és nem kell mást tenniük, mint a többi fehéret és citromot vezetni az orruknál fogva.
Egy ügyes narancssárga persze tud alkalmazkodni egy citromhoz, de a citrom nem képes felfogni semmit ebből. Mert az alacsonyabb tudatszintek mindig saját magukból indulnak ki, vagyis saját maguk vannak a központba, illetve a cselekmény amit végeznek.
A narancs azonban képes észrevenni másokat és képes ehhez alkalmazkodni. Persze mindezt csak egy bizonyos ideig tudja csinálni. (Ha huzamosabb ideig is képes a színjátékra, akkor az “ügynök” effektről beszélünk már.) Mert ő pont attól narancs, hogy nem lehet az orránál fogva vezetni. Ha valahogyan mégis úgy alakulna, hogy túl sokáig kéne citromnak, vagy fehérnek tettetnie magát, akkor általában nő a lebukás veszélye, vagyis nő annak az esélye, hogy a citrom, aki őt vezeti rajtakapja, hogy egyszerre több dolgot is csinál, sokkal többet mint amire ő képes, de mivel a citrom saját magából indul ki, hogy ezt így nem lehet, így arra fogja utasítani a narancsot, hogy zuhanjon vissza a citromok cselekvési szintjére. Aztán ez megtörténik egyszer, kétszer, aztán probléma lesz belőle.
A jó vezetők általában mind narancsok, de képesek elhitetni másokkal, hogy akár lehetnek fehérek, vagy citromok is. A jó vezetők igyekeznek a fehéreket citrommá, a citromokat pedig naranccsá változtatni, mert tisztában vannak vele, hogy csak így maradhatnak sikeres vezetők. Mert a tudás akkor lesz valódi tudás, mikor elkezded tanítani, mikor át adod másoknak.
Különben csak egy információ, aminek a tudatában vagy, de ostobán nem használod. A tudást használni azt jelenti, hogy tanítani. Tanítani pedig nem csak szavakkal, hanem tettekkel is lehet. Sőt tettekkel tanítani az egy igazi jó módszer. Úgy hívják, hogy példa mutatás. Ebből képesek tanulni a citromok, de még néha a fehérek is.
Persze léteznek árnyalatok és átmenetek e színek között és lehet ugrálni is köztük különféle szituációkban. Például ha egy fehér szerelmes lesz, vagy éhes, akkor képes felemelkedni egy citrom szintjére, hogy minél jobban megoldhassa a problémát, és ugyan így egy citrom is tud narancs lenni, ha mondjuk épp az élete függ tőle. Sőt egy narancs is bele csöppenhet a fehérbe, mikor egy feladatot nagyon meg kell oldania és minden idegszálával arra koncentrál. (Persze ha egy narancs megy a fehérbe, akkor az sokkal eredményesebb, precízebb végrehajtást jelent, mintha egy valóban fehér végezte volna el ugyan azt a feladatot, de technikai szinten akkor is fehérnek számított, hiszen kizárta a külvilágot.)
Egy régi parancsnokom jutott eszembe a seregnél, mikor szerzi, vagyis szerződéses katonai szolgálatot végeztem a hazámnak a 25. Klapka György Gépesített Lövészdandárnál Tatán.
Szóval a szakaszparancsnok egy főtörzsőrmester volt, aki nagyon jó ember volt, nagyon tudott bánni az emberekkel, nagyon emberséges volt és nagyon tudott mindent a fegyverekről, stratégiáról, hadviselésről. Csak aztán elmentünk hadgyakorlatra és mikor láthattam “élesben” akkor csalódnom kellett benne. Össze vissza hadovált, nem ismerte a térképet, eltévedt az egész szakasz és nyoma sem volt a mindig magabiztos és méltó parancsnok főtörzsnek.
Akkor már 6.órája ültünk a BMP. (csapatszállító könnyű páncélos harcjármű) és csak zötykölődtünk a Bakonyban. A levegő áporodott volt, mert ugye ezeken csak apró lukak vannak oldalt, hogy épp a puska csöve kiférjen rajta. Minden porcikánk el gémberedett már, de mindezt még könnyen bírtuk. Viszont nekem akkor már 4.-órája kellett rettenetesen vizelnem és legalább negyed órája álltunk egy helyben, de nem kaptuk meg a desszantolási parancsot (elhagyni a járművet). Szóval gondoltam egyet és mivel legszélső voltam, kicsaptam a BMP. hátsó ajtaját és kiugrottam. Csak egy dolog járt a fejemben, hogy végre vizelhessek egyet és neki is kezdtem a műveletnek, hogy minél hamarább vissza tudjak pattanni a gépbe.
Szóval ott enyhítek terheimen éppen, körülöttem valami eszméletlen hangerővel búgnak a motorok, szép csillagos az ég és a friss hegyi levegő nagy kortyokban csúszik lefelé, hogy megtöltse a régóta csak bűzt szívó tüdőmet, mikor a belőlem távozó folyadék páráján keresztül átpillantva egy alak csörtet felém a bozótból. Persze megismertem, hogy a főtörzs az. Meg ő is látta, hogy én vagyok és rám ordít, hogy “Horváth tizedes maga mit csinál?” én meg a hirtelen érzett könnyebbségtől megfiatalodva válaszolok neki, hogy “Jelentem vizelek.” Erre nekem szegezi, hogy “Kapott rá engedélyt?” én meg: “Persze főtörzs, a természet engedélyezte, hogy így tegyek, hiszen itt állok és eképpen cselekszem”. “Aha.” -mondta.
Aztán persze tovább ment mellettem, mert épp izomból el voltunk tévedve a sötétben, és nem nagyon tudta, hogy mi merre hány méter…
Edzéseinken jó vezetőket képzünk…
Gouranga
Hogyan alakul át a test fegyverré?
Írta Kisordas a Ninjutsu, Olvasnivalók kategóriában, dátum: 2009. április. 5.
A múltkor már volt szó arról, hogy minden változik. Most csak érdekesség képen említeném meg, hogy a mindenbe minden bele tartozik, így az is amivel egyenlőre még hamisan azonosítjuk magunkat. Szóval jelenlegi börtönünkről a testről van szó.
Ez a test folyton változik. Méghozzá az idő, a karmánk és a vágyaink hatására. Az idő hatására öregszik, a karmánk hatására szebb, avagy csúnyább, egészségesebb, avagy betegebb lesz, a vágyaink alapján pedig át alakul.
A modern orvostudomány is egyetért azzal, hogy az egész test 7-évente az utolsó sejtig teljesen lecserélődik. Mert hát ugye csak sejtekből épül fel a szervezetünk, amik szintén élőlények és hát ők sem élhetnek örökké.
Az úgy volt, hogy nem a két Brazil tréner közül valamelyik tartotta az edzést, hanem az egyik tanítványuk, aki amúgy nagyon közvetlen meg jó fej. Edzés végén Roda volt, vagyis játék. Tudod, hogy körbe állunk, mindenki énekel, bent meg ketten küzdenek…
Persze egyből álltam fel, hogy akkor megyek rá vissza, de mikor ráléptem, akkor a kínként belém hasító fájdalom jelezte, hogy lehet jó lenne inkább leülni vele… És mivel nem életre halálra ment meg mivel egy lábon semmi olyat nem tudtam volna csinálni ami a Capoeira szabályai szerint megengedett, így kezet fogtunk és vége lett. Csak a körön kívül üldögélve meg gyógyítgatva vártam meg az edzés befejezését, mikor többen is oda jöttek megkérdezni, hogy jól vagyok-e meg mi történt…
Aztán másnap mikor reggel felkeltem annyira fájt, hogy rosszul lettem és ki kellett feküdnöm a ház elé a lépcsőre egy pár percre, hogy el ne ájuljak. És itt is mindenki nagyon sajnált meg aggódott…
Na és akkor innen főleg azoknak szól a bejegyzés akik most aggódnak, meg sajnálnak, meg ilyesmi dolgokat éreznek.
Mert:
A szervezetünk folyamatosan változik és alakul. Viszont vannak olyan alakulások amiknek annyira nem örülünk. Például mikor mondjuk eltörik egy csont, vagy zúzódik, akkor annak általában nem szoktunk örülni. Vagy másfajta sérüléseknek. Mint például ez ami most van…
De én már egy pár éve örülök ezeknek, mivel ha valami nem öl meg, akkor keményít.
Szóval ez nem egy maradandó sérülés, hanem egy át alakító dolog… Nem elég erősek a bokaszalagjaim, és most ezt érzékelte a szervezet, mivel megsérültek, szóval most azon van, hogy megerősítse őket a gyógyulás folyamán…
Azok akik harcművészetekkel foglalkoznak, nekik gyorsan meg kell ezt érteniük, hogy ez nem egy rossz dolog, hanem ez egy átalakulás. Mikor a test építi önmagát a még nagyobb terhelés elviselése érdekében. Persze ha valaki versenyből csinál valamit, akkor ezt sosem fogja felfogni, hiszen csak annyit lát, hogy most nem tud edzeni, csak pihenni és így degradálódik a tudása. De ha valaki életforma szerűen éli meg a harcművészeteket, akkor tudja, hogy időnként a test ilyen állapotba kerül, hogy még erősebb legyen…
Csakhogy néhány konkrét példát említsek például a seiken. Az ököl első két bütyke, amivel az ütést kivitelezzük. Ezt minden valamire való harcosnak edzenie kell és ez bizony úgy néz ki, hogy ezzel üt valami keményet, de néha az is elég, hogy csak ezen nyomja a fekvő támaszt. Mert a bütykök ettől először bizony szét mennek. Emlékszem, mikor nekem kezdtek el átalakulni, egyenként a négy bütyök majd fél évig gyógyult, és folyamatosan sajgott és fájt. De most megnagyobbodtak és már nem nagyon történik velük olyan ami sérülést okozna nekik.
Ugyan ez például a sípcsont, amit szintén nem árt erősíteni, hiszen ezzel rúgunk, illetve ezt rúgják. Ennek a csontnak hosszúkás és szivacsos alapból a szerkezete, de ahogyan edzi az ember, ami igazából úgy néz ki, hogy üti vágja és igazából így folyamatosan zúzódik, a szervezet egyre több kalciumot nyom bele, amitől ez a gerendás szerkezet egyre sűrűbb lesz és a csont egyre keményebb…
És akkor ugyan ez a helyzet az izmokkal, inakkal, szalagokkal. Bizony „sérülniük” kell, hogy erősödjenek. Minden így működik…
Hatsumi sensei mestere, Takamatsu sensei például úgy edzett, hogy fák kérgeit tépkedte le puszta kézzel, meg még volt egy két extrém gyakorlat, aminek következtében átalakultak a kezei és lábai, méghozzá így:
A másik meg amit megtanultam, hogy soha ne hagyjak ki egy lehetőséget sem a győzelemre csak azért, “mert akkor hogy fognak nézni rám”, mert annak bizony ilyen következményei lesznek.
Most még egy hétig le tudok járni capoeirázni, s bár ugrálni nem nagyon fogok, talán megtanulhatok végre az első húros hangszeremen játszani, a berimbeau-n.
tathá dehántara-práptir dhíras tatra na muhyati
Amint a megtestesült lélek állandóan vándorol ebben a testben a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig, a halál pillanatában is egy másik testbe költözik. A józan embert azonban nem téveszti meg az efféle változás.
És még egy rövid rész a magyarázatból:
„ Minden élőlény egyéni lélek, ezért minden pillanatban változtatja testét, s néha mint gyermek, néha mint fiatal, néha pedig mint öreg nyilvánul meg. Ám minden esetben ugyanarról a szellemi lélekrõl van szó, amely semmilyen változáson nem megy keresztül. Ez az egyéni lélek végül a halál beálltával elhagyja a testet, s egy másikba vándorol. „
Gauranga
Tradicionális Ninjutsu régen és ma
Írta Kisordas a Ninjutsu, Olvasnivalók kategóriában, dátum: 2009. április. 5.
Néha találkozok olyan emberekkel akik azt kérdezik tőlem, hogy egy ezer éves tradíciókon alapuló harcművészet hogyan képes megállni a helyét a “modern” korban “modern” fegyverek ellen? Ők azok akik nem tudják, hogy az elvek amik a harcművészet mögött vannak, ugyan úgy érvényesek napjainkban, mint akár több ezer évvel ezelőtt. A művészet pedig ezen elvek alkalmazásában rejlik hely idő és körülmény szerint…Valahogy így:
