Locsogó esőben, ronggyá ázva, bokáig érő sárban, egy réten állva azzal küzdve, hogy valamit lássál, mert úgy locsog az eső, és közben még 8 másik emberrel együtt a réten, végig fenntartva, hogy lelkesen nem is törődve azzal, hogy egy durva vihar epicentrumába állva simán agyon csaphat a villám, edzeni.
Közben meg épp bekukkant vendégségbe Sensi, és ott áll civilben, és nem azzal van el foglalva, hogy épp ronggyá ázik, hanem azzal, hogy figyeli ki mennyire edz, meg milyen az edzés, ki mennyit fejlődött az elmúlt időben.
És akkor ott vagyok én is, aki közben fel alá járkál és kiabál, hogy át lehessen hallani a feladatot a locsogó esőn, és a durván hosszú mennydörgéseken át, meg hogy értse mindenki, hogy ilyen is van, és bizony nincs vége az edzésnek, mert ha csata közben szakad le az ég, akkor a csatának sem lesz közben vége, hanem igen is meg kell küzdeni az ellenfélen kívül még a természettel is.
De edzésen csak egy ellenfél van. Méghozzá az aki odabent van és azon gondolkodik, hogy kell-e ez neki?
Ez a csodálatos a Ninjutsuban. Nincs semmilyen körülmény, vagy feltétel, ahol ne lehetne gyakorolni. ÉS ha egyszer megérzed az ízét, akkor utána megérted, hogy enélkül nem lehet élni, mert a Ninjutsu maga a természet, az egyszerűség, az őszinteség maga az élet.
Mikor már tudod, hogy nem verekedni, meg harcolni tanulsz, hanem simán csak élni, vagy túlélni, és bárhol bármikor, együtt a levegővel, a fákkal a madarakkal, együtt az erdővel, vagy épp egy hatalmas viharral, a természettel, vagy csak simán egy házzal.
Mindig akkor és ott, amikor és ahol vagy…
