Posts Tagged elvek
A hal, a fa, és a tigris esete a mindentudó mesterrel.
Élt egyszer egy földműves egy faluban és sehogy sem tudott beletörődni viszontagságos sorsába, ezért elhatározta, hogy ha törik, ha szakad ő bizony sikeres lesz. Sokat gondolkodott azon, hogy hogyan is tudna sikeres lenni, mígnem egy nap hírét vette, hogy a közeli faluba érkezett egy híres, mindent tudó mester. Több se kellett neki, hát gondolta el megy a mesterhez és megkérdezi tőle, hogy miként lehetne sikeres…
Út közben, mindjárt ahogyan beért a dzsungelbe, találkozott egy tigrissel, aki nagyon jámbornak és vékonykának tűnt.
Kérdzi tőle a tigris:
-Üdvözöllek, Hová, merre tartasz.
-Megyek a mindent tudó mesterhez, hogy megtudjam tőle hogyan lehetnék sikeres.
-Ó tényleg, -válaszolta neki megörülve a tigris- megkérdeznéd tőle, hogy én miért vagyok ilyen vékony és jámbor, mikor a többi tigristől retteg az erdő és nagyon erősek is?
-Persze. -felelte neki az ember.
Aztán ahogyan folytatta útját, egy fa tövében pihent meg a déli forróságban, és ahogyan letelepedett, a fa is megszólította:
-Üdvözöllek, hová, merre tartasz?
-Megyek a mindent tudó mesterhez, hogy megtudjam tőle hogyan lehetnék sikeres.
-Ó tényleg, -örült meg a hírnek a fa- ha találkozol a mesterrel megkérdeznéd tőle, hogy miért zsibbad az egyik oldalam folyamatosan?
-Persze. -felelte neki a földműves.
Majd tovább ballagott, és egy gyönyörű tó partján épp rá tört a szomjúság. Ahogyan a víz fölébe hajolt, hogy szomját enyhítse, egy hatalmas hal emelkedett ki a tóból és megszólította.
-Üdvözöllek, hová, merre tartasz?
-Megyek a minden tudó mesterhez, hogy megtudjam tőle hogyan lehetnék sikeres.
-Ó tényleg, -lelkendezett a hal.- Ha találkozol a mesterrel megkérdeznéd tőle, hogy miért sajog folyton a hátsó uszonyom?
-Persze. -felelte neki a földműves.
Folytatta útját, mígnem el is érkezett a faluba, ahol a mindentudó mestert vendégül látták. Sokan jöttek el még hozzá rajta kívül, hogy feltegyék neki kérdéseiket, de szépen lassan ő is sorra került.
Mikor a mesterhez jutott, feltette neki a kérdéseket, amiket útközben kapott és megkérdezte saját vágyát is, hogy miként lehetne sikeres…
Erre a mester azt felelte neki, hogy minden ami a sikerhez kell, ott van ahol élsz, csak tudnod kell észrevenni… Aztán még válaszolt a másik 3 kérdésre is és mikor a földműves megkapta a válaszokat, akkor elindult vissza haza, nagy örömmel, hogy igazából a siker már otthon várja…
Hazafelé mikor oda ért a tóhoz, megint találkozott a hatalmas hallal, aki érdeklődött, hogy megtudta-e a kérdésére a választ.
-Igen megtudtam. -felelte neki az ember.- Valami be van ékelődve az uszonyod tövébe, de ha közelebb jössz, akkor ki tudom venni neked. A hal közelebb úszott, a földműves meg benyúlt az uszonya alá, kicsit tapogatózott és egy hatalmas gyémántot húzott ki onnét. A hal ránézett és nagyon megköszönte, hogy segített neki, mert valóban ez nyomta neki ott. Hálája jeléül mondta az embernek, hogy megtarthatja a gyémántot, mert ő úgy sem veszi semmi hasznát. A földműves egy darabig nézegette a kezében lévő drágakövet, aztán behajította a tóba, hogy neki nincs szüksége a gazdagságra, mert ő sikeres szeretne lenni…
Aztán tovább ballagott, egészen a fáig, ahol meg az kérdezte, hogy megtudta-e a kérdésére a választ?
-Azért zsibbad a bal oldalad, mert van valami a gyökereid között, ami nyomja őket és ezért nem túl jó a keringésed.
-Tudnál rajtam esetleg segíteni? -kérdezte a fa-
-Persze. -Azzal el kezdett ásni ott, ahol a mester mondta neki. Ahogy egyre lejjebb haladt, egyszer csak valami keménybe ütközött az ásója. Kis kapirgálás után egy vasláda került elő a fa gyökerei közül, ami tele volt arannyal.
-Na akkor ez nyomta a gyökereidet, de most már nem lesz gond vele.
A fa hálája jeléül felajánlotta a földművesnek, hogy tartsa meg nyugodtan, hiszen ő úgy sem tud mihez kezdeni vele. A földműves egy darabig gondolkodott, aztán ott hagyta az aranyat a fa tövében, hiszen a mindent tudó mester azt mondta neki, hogy a siker otthon várja, akkor meg nincs is szüksége semmire hozzá…
Végül mikor ismét átvágott az erdőn, megint találkozott a vékonyka tigrissel, aki kíváncsian kérdezte, hogy milyen választ kapott a kérdésére a mestertől.
-Azt mondta a mester, hogy azért vagy ilyen vékony és gyenge, mert nem ragadsz meg minden alkalmat arra, hogy egyél.
Erre a tigris megköszönte a választ és széttépte az embert, majd megette, hogy akkor ezentúl minden alkalmat megragadjon arra, hogy egyen…
A történet tanulsága pedig az, hogy bizony meg kell válogatnunk, hogy kinek segítünk, hiszen könnyen elképzelhető, hogy a jó szándékunk a saját végzetünk lesz…
Ezt a történetet Ed Martin (15Dan) Sihantól, a ma a földön élő, egyik legidősebb ninja-mesteretől hallottam.
Varázsmagok…
Egyszer egy nagy tudású mester úgy döntött, hogy elutazik 2 hétre pihenni a városból vidékre. Persze ahogy híre ment a dolognak, a földművesek versengeni kezdtek a kegyért, hogy ők láthassák otthonukban vendégül. A mester nem variált, hanem az első földművesnek, aki elé járult és felajánlotta neki vendégszeretetét, elfogadta a meghívását és oda költözött hozzá 2 hétre.
Mikor letelt a két hét és eljött a búcsú ideje, a mester kifejezte elégedettségét és a földműves invitálására, aki felajánlotta neki, hogy jöjjön el hozzá legközelebb is, megígérte, hogy jövőre is el jön hozzá. Búcsúzóul egy zsák gabonát adott neki és azt mondta, hogy ezek nagyon különleges gabona magok és egy külön földterületre ültesse el őket, ne a többi közé és különös gonddal gondozza őket.
A földműves megfogadta a tanácsot és egy külön parcellára vetette a mestertől kapott varázs magokat. Egy év múlva, mikor a híres mester ismét pihenni jött hozzá, nagy örömmel újságolta, hogy az összes földjén jó volt a termés, de azon, ahová azokat a magokat ültette, amit tőle kapott ott tízszerese lett a szokásosnak. A mester örömmel hallgatta a földművest és mikor ismét eltelt a két hét, és ismét búcsúzkodni kezdtek, megint egy zsák gabonát adott neki ajándékba és megint ugyan azokat az instrukciókat hagyta hátra a földművesnek, aki természetesen ismét meghívta, hogy legközelebb is nála szálljon meg.
Ez így is ment legalább tíz évig. A mester minden évben eljött, eltöltött a vendégszerető földművesnél 2 hetet, majd mikor elment, búcsúzóul adott neki egy zsák „varázsmagot”. A földműves, a nagy hozamnak hála persze nagyon meggazdagodott és egyre szebben tudta vendégül látni a mestert. Gazdagsága és terményei messze földön híresek lettek, olyannyira, hogy a környékbeliek is mind hozzá kezdtek el jönni vetőmagért…
Szóval a tízedik látogatása után a földműves mikor búcsúzkodtak és ismét kapott egy zsák „varázsmagot” nem bírta tovább és így szólt a nagy tudású mesterhez:
- Mester kérlek engedj meg nekem egy kérdést!
A mester mosolyogva biccentett, hogy kérdezhet, mire a földműves így szólt:
- Kedves mester! Most már tízedik esztendeje jössz és áldod meg jelenléteddel házamat és annak népét és nagy kegy nekünk jelenléted a sorstól. Nem is beszélve a felbecsülhetetlen ajándékról, amit minden évben kapunk tőled, és amitől gazdagság lett a jutalmunk. De áruld el kérlek, hogy honnét szerzed ezeket a csodálatos varázs-magvakat?
Erre a mester így szólt:
- Tudod, pihenni jövök ide hozzád minden évben két hetet. Nekem a legjobb pihenés az az, hogy sétálhatok a természetben. Ezen sétáim során gyakran jártam a gabona földjeiden és szemléltem a termést. Mikor egy-egy különlegesen szép kalászt találtam, akkor annak a magjait leszedtem és egy zsákban gyűjtöttem neked össze. Tehát ezek a magvak nem „varázs-magvak”, hanem a te földed és munkád eredménye. Én csak kiválogattam belőle a legszebbeket és aztán oda adtam neked, hogy azzal gazdálkodjál…
A történet tanulsága, illetve mondani valója pedig az, hogy igazából mindannyian rendelkezünk minden tudással. Hiszen a lélek örök, tudással és boldogsággal teli. Mikor tanulunk egy mestertől, akkor nem új dolgok kerülnek a birtokunkba, hanem elfeledett, vagy eltakart tudás kerül a felszínre…
Ezt a történetet Ed Martin (15Dan) Sihantól, a ma a földön élő, egyik legidősebb ninja-mesteretől hallottam a hétvégi szemináriumon.
A szobrász mester
Egyszer élt egy nagyon különleges alkotásokat készítő szobrász mester. A szobrai majdnem megmozdultak és rengetegen jártak alkotásainak csodájára messze földről.
Ahogy az már ilyenkor csak lenni szokott, néhányan nagyon szerették volna megtanulni ezt a művészetet és könyörögtek neki, hogy fogadja őket tanítványaivá. A mester egy ideig gondolkodott, de aztán, nehogy tudása vele szálljon a sírba, úgy döntött, hogy elfogadja a jelentkezőket.
Először csak pár tanítványa volt, akikkel teljesen az alapoknál kezdte. Első lépésként megtanította nekik, hogyan kell jó drótvázat csinálni a leendő szoborhoz, aztán azt, hogy miként kell rátapasztani erre az agyagot, és így tovább…
Telt múlt az idő és szép lassan egyre több tanítványa lett, mivel igen sokan megszerették kedves modoráért és különleges alkotásainak készítését egyre többen szerették volna magukévá tenni.
Aztán egy nap, sok-sok év tanítás után a mester úgy érezte, hogy már minden tudását át adott tanítványainak és azt mondta, hogy akkor mától nem tanít többet, hanem vissza vonul és úgy ahogyan kell, elkészíti élete fő művét.
Így is tett.
Mikor elkészült, egy valóban monumentális és különleges szobrot készített el, ami méltán volt életének fő műve. Mikor befejezte, érezte, hogy akkor már mindent megtett ebben a világban, és pár napra rá eltávozott. Meghalt.
A tanítványai nagyon sajnálták, hogy szeretett mesterük nincs már velük ebben a világban és jó ideig szomorkodtak emiatt… Viszont mivel sokan voltak, kezdett a csoport a fejetlenség sűrű erdeje felé tévedni, így arra az elhatározásra jutottak, hogy választaniuk kell maguk közül egy utódot a mester helyére.
Azt találták ki, hogy a mester összes tanítványa készítsen egy alkotást, és akkor azok elbírálása alapján választanak maguk közül vezetőt.
Minden tanítvány nagyon kitett magáért és végül el is készült az összes mű.
Némelyik nem sikerült olyan jól, lettek közöttük teljesen átlagosak, de kiváló is készült szép számmal.
Volt azonban köztük kettő, amelyek nagyon különlegesre sikerültek és végül minden tanítvány ezen két szobor közt gondolkodott.
Az egyik tökéletes mása volt a mester életének fő művének, a legapróbb részletekig megegyezett azzal és ugyan olyan fantasztikus élmény volt rátekinteni.
A másik viszont egészen mást ábrázolt, de nagyon aprólékosan el volt készítve, a mester tanította elvek alapján és a szobrászat összes csínját-bínját alkalmazta készítője megalkotásánál. Erre is nagyon fantasztikus volt rá nézni.
A tanítványok egy ideig vacilláltak, aztán végül úgy döntöttek, hogy azt a tanítványt választják meg, a utódnak, aki a tökéletes mását készítette el a mester fő művének…
Ekkor a másik versenyben maradt tanítvány így szólt:
- Mindannyian ostobák vagytok és semmit nem értettetek meg a mester tanításaiból. A mester nagyon sokáig tanított bennünket, hogy kiváló művészekké válhassunk. Nagyon sokat tanította az elveket és rengetegszer hangsúlyozta azoknak az elsajátításának, megvalósításának fontosságát. Erre most azt választanátok meg utódjául, aki tökéletesen lemásolta őt. De a mester nem tanított egyikünket sem arra soha, hogy utánozzuk őt, vagy bárki mást.
Azt tanította, hogy önálló és valódi művészekké váljunk, ne pedig tökéletes másolókká…
Hát körülbelül a tanulság is ennyi. Nem utánoznunk kell a mesterünket, hanem megérteni és megvalósítani a tanításait, majd a saját életünkben alkalmazni a megszerzett tudást…
Persze ha egy mester azt várja el, hogy tanítványai őt utánozzák és mindent pontosan úgy csináljanak, mint ahogyan ő, akkor érdemes elgondolkodnunk, hogy vajon valóban jó mestert választottunk-e magunknak…
Ezt a történetet Ed Martin (15Dan) Sihantól, a ma a földön élő, egyik legidősebb ninja-mesteretől hallottam.
A kitartás titka. A Nin szó jelentése
Írta Kisordas a Ninjutsu, Olvasnivalók kategóriában, dátum: 2009. április. 5.
Nin- első szinten azt jelenti: kitartás
Mostanában lépten nyomon a kitartás hiányával, illetve a valódi jelentésének a nem ismerésével találkozok.
A Kitartás egy nagyon jó kis dolog, de azoknak akik nem ismerik a művészetét, fogalmuk sincs róla, hogy mi is az valójában. Manapság ez nagyon hiányzik az emberekből. Nem azért mert nem lehetne meg, hanem egészen egyszerűen azért, mert az elvet nem alkalmazzák az életükben, ami a kitartás mögött van.
Mindenki azt gondolja, hogy az a kitartás, ha valamit sokáig vagyunk képesek csinálni. Pedig ez nem kitartás, hanem önsanyargatás. Sokan azt gondolják, hogy a dolgokat csak fent kell tudni tartani és akkor már kitartónak számítanak és meg lesz nekik az eredménye. Pedig ez sajnos nem így van. Túl egyszerű lenne…
Ebben az anyagi világban, mivel a kettősségekre épül, az ellentét párokra, hideg-meleg, sötét-világos, fiú-lány stb., vagy fejlődés, vagy degradáció van. Stagnálás, vagy szinten tartás nincs. „Csak egy biztos, az örök változás”, hogy kedvenc Sensim szavaival éljek. Ami azt jelenti, hogy bár ringathatjuk magunkat abban a hitben, hogy én csinálom amit kell, jó sokáig és akkor fejlődök, de igazából ez önámítás… Önámítás azért, mert hiányzik belőle az elv…
Ha valaki azt gondolja, hogy mondjuk lejár 10 évig karatézni és profi karatéka lesz, vagy 10 évig zongorázni, vagy bármi más, akkor el van tévedve, mert ilyen motivációval senki nem fog 10 évig csinálni semmit sem. Vagy ha igen, akkor is úgy neki keseredik, hogy csak egy megsavanyodott kiégetett ember lesz belőle. Ha azt gondolja valaki, hogy a mechanikus gyakorlástól bármit is elérhet, akkor csak az idejét pazarolja…
Ha valamiben jók akarunk lenni, akkor azért bizony áldozatot kell hoznunk. De nem elég csak az időnket, vagy a pénzünket áldoznunk, mint ahogyan manapság azt egyesek hirdetik, hanem bizony az egyéniségünket, és a mentalitásunkat, sőt a gondolkodás módunkat is fel kell tennünk az áldozati oltárra.
Az ilyen embereket onnét lehet felismerni, hogy általában nagyon lelkesednek egy adott dologért, de ha nem szereznek benne látványos rangot, vagy fokozatot egy bizonyos időn belül, akkor abbahagyják a gyakorlását. A másik véglet meg pont az, mikor már irreálisan sok fokozatot, meg rangot szereznek rövid idő, avagy épp hosszú alatt, de megint csak úgy gondolják, hogy ennyi volt és abbahagyják.
Ez azért történik nap mint nap, számtalan emberrel, mert nem értik a lényegét a világnak, hanem azt próbálják meg elfogadni valóságnak amit a rendszer kommunikál feléjük a médián keresztül. „Ha van pénzed, lesz ilyen spray-d, amivel ha befújod magad, ilyen csajod lesz, meg ilyen kocsid. Nem kell mást tenned, csak felvenned egy kis hitelt, amit utána vidáman törlesztgethetsz egész életedben”
Ez az olcsónak tűnő társadalom átka, hogy szisztematikusan kigyilkolják az egyénekből a kitartást, vagyis a fejlődni akarást, hogy mindenkit egy ostoba, „nemi szervével gondolkodó”, emberszabású, állattá degradáljanak…, aki utána „Csengetésre vakkant”
A kitartás szerintem azt jelenti, hogy ha valamit elkezdek, akkor azt végig járom, de nem úgy csinálok, mintha végig járnám, vagy mintha azon az úton járnék, hanem szépen haladok, vagy igyekszem haladni előre. „Sort sorra, tanítást tanításra” építve, mindig tisztában lévén azzal, hogy hol is tartok valójában. De soha nem úgy gondolni, hogy ez bárkinél magasabb, vagy jobb szint lenne, hanem úgy látni, hogy mindenki jobb nálam és mindenkitől tanulhatok és valóban igyekezni mindenkiben és mindenben meglátni azt ami a fejlődésemhez kell.
Persze most lehet, hogy valaki arra gondol, hogy de hát miért is ne lehetne abbahagyni azt ami nem jön be? És azt mondom, hogy persze, hogy hagyd abba ami nem jön be, jobb ha nem is próbálsz fejlődni benne, mert az tényleg csak kínzás. (Nekem amúgy a foci volt ilyen kölyökkoromban) De ha az ember nem képes megtalálni azt az utat amit neki járnia kell, mert annyi mindent hall, annyi mindent lát, meg annyi minden érdekli, és annyi mindent szeretne kipróbálni, akkor csak elvesztegeti a drága emberi létet és sosem találja meg azt, hogy miért is van ő itt valójában. Ha nem fordul befelé és tanul meg különbséget tenni a saját és a mások vágyai, gondolatai, érzései között, akkor örökké csak szaladni fog a mások útján.
Pedig ha a sajátját járná, akkor még esélye is volna arra, hogy végig érjen rajta…
ye yathá mám prapadyante táms tathaiva bhajámy aham
mama vartmánuvartante manusyáh pártha sarvasah
Mindenkit aszerint jutalmazok meg, amilyen mértékben átadja magát Nekem. Óh, Prithá fia, mindenki, minden tekintetben az Én utamat járja!
Bhagavad-Gita 4.10
Gouranga
Fehér, citrom, narancs, vörös
Írta Kisordas a Ninjutsu, Olvasnivalók kategóriában, dátum: 2009. április. 5.
Katonai/stratégiai szempontból 4 kóddal jellemezzük az embereket. Fehér, citromsárga, narancssárga, vörös. Ezt szintén egy szemcsin hallottam nem olyan régen és bár már régóta tudatos voltam róla, valóban így konkrét megfogalmazódásként még nem született meg bennem a felismerés, hogy tényleg így van és igazából magam is így osztályozok.
A fehér kategóriába azok az emberek tartoznak, akik csak egy dolgot képesek egyszerre csinálni. Ha újságot olvas, akkor csak újságot olvas, ha tévét néz, akkor csak tévét néz és minden más ami történik azon kívül, az mintha nem is létezne, nem kerül felfogásra benne.
A citrom az olyan mint az autó vezetés. Itt már képes az ember egyszerre több dologra. Tekeri a kormányt, figyeli a táblákat, indexel, betartja a szabályokat, kuplung, fék stb., meg még észre veszi a gyalogost is az átkelőn.
A narancs az egy jó szint ide kéne eljutnia egy embernek, hogy ember tudjon lenni. A narancs az figyel és mindenről tudatos. Nem csak autót vezet, hanem közben tud telefonálni, meg beszélgetni mellette azokkal is akik az autóban ülnek és még észre veszi, hogy meg kell állnia valamiért a boltban, majd közben még meg ír egy SMS-t is és félre ugrik az őt majdnem elgázoló épphogy citromsárgába feljönni igyekező tanuló vezető elől.
A vörös pedig az mikor akció van. Ilyenek a jó testőrök, vagy orvgyilkosok. Minden apró nesz és rezdülés jelent nekik valamit. Ez még egy magasabb fokozat a narancsnál is. Mikor mondjuk betévedsz egy kisebbség lakta negyedbe a városba, ahol bandák állnak az utcán és alig várják, hogy lerántsák a gyanútlan járó kelőt és minden mozdulatról, minden pillantásról tudatos tudsz lenni és akkor és ott mész át az út túloldalára, mikor még és már nem késő, vagy csak simán mondjuk egy harci szituáció közben. (én azért szerettem szankirtanozni, mert közben remekül lehetett gyakorolni ezt a szintet és a narancssárgát is.)
Na de amiért mindezt leírtam az egy egyszerű tény, miszerint a jelenlegi társadalomnak és oktatási rendszernek nincs szüksége narancsokra és vörösekre, csak fehér és citrom kell nekik.
Mert ők a jó droidok, ők a jó rabszolgák. A narancs és a vörös látja egymást és a citromot és a fehéret is, sőt meg is tudja különböztetni őket egymástól, de a fehér nem lát semmi mást, csak a fehéret, a citrom pedig csak a fehéret és a citromot érzékeli. Ja, és azt is gondolja, hogy az a legmagasabb fokozat, mert mást csak mondjuk tévében látott…
Eddigi életem során gyakran kerültem olyan vezetők keze alá, akiket a rendszer árazott be és pont azért amiért fehérek, vagy citromok, tehát könnyen irányíthatóak, vagyis inkább úgy mondanám, hogy az orruknál fogva vezethetőek és nem kell mást tenniük, mint a többi fehéret és citromot vezetni az orruknál fogva.
Egy ügyes narancssárga persze tud alkalmazkodni egy citromhoz, de a citrom nem képes felfogni semmit ebből. Mert az alacsonyabb tudatszintek mindig saját magukból indulnak ki, vagyis saját maguk vannak a központba, illetve a cselekmény amit végeznek.
A narancs azonban képes észrevenni másokat és képes ehhez alkalmazkodni. Persze mindezt csak egy bizonyos ideig tudja csinálni. (Ha huzamosabb ideig is képes a színjátékra, akkor az “ügynök” effektről beszélünk már.) Mert ő pont attól narancs, hogy nem lehet az orránál fogva vezetni. Ha valahogyan mégis úgy alakulna, hogy túl sokáig kéne citromnak, vagy fehérnek tettetnie magát, akkor általában nő a lebukás veszélye, vagyis nő annak az esélye, hogy a citrom, aki őt vezeti rajtakapja, hogy egyszerre több dolgot is csinál, sokkal többet mint amire ő képes, de mivel a citrom saját magából indul ki, hogy ezt így nem lehet, így arra fogja utasítani a narancsot, hogy zuhanjon vissza a citromok cselekvési szintjére. Aztán ez megtörténik egyszer, kétszer, aztán probléma lesz belőle.
A jó vezetők általában mind narancsok, de képesek elhitetni másokkal, hogy akár lehetnek fehérek, vagy citromok is. A jó vezetők igyekeznek a fehéreket citrommá, a citromokat pedig naranccsá változtatni, mert tisztában vannak vele, hogy csak így maradhatnak sikeres vezetők. Mert a tudás akkor lesz valódi tudás, mikor elkezded tanítani, mikor át adod másoknak.
Különben csak egy információ, aminek a tudatában vagy, de ostobán nem használod. A tudást használni azt jelenti, hogy tanítani. Tanítani pedig nem csak szavakkal, hanem tettekkel is lehet. Sőt tettekkel tanítani az egy igazi jó módszer. Úgy hívják, hogy példa mutatás. Ebből képesek tanulni a citromok, de még néha a fehérek is.
Persze léteznek árnyalatok és átmenetek e színek között és lehet ugrálni is köztük különféle szituációkban. Például ha egy fehér szerelmes lesz, vagy éhes, akkor képes felemelkedni egy citrom szintjére, hogy minél jobban megoldhassa a problémát, és ugyan így egy citrom is tud narancs lenni, ha mondjuk épp az élete függ tőle. Sőt egy narancs is bele csöppenhet a fehérbe, mikor egy feladatot nagyon meg kell oldania és minden idegszálával arra koncentrál. (Persze ha egy narancs megy a fehérbe, akkor az sokkal eredményesebb, precízebb végrehajtást jelent, mintha egy valóban fehér végezte volna el ugyan azt a feladatot, de technikai szinten akkor is fehérnek számított, hiszen kizárta a külvilágot.)
Egy régi parancsnokom jutott eszembe a seregnél, mikor szerzi, vagyis szerződéses katonai szolgálatot végeztem a hazámnak a 25. Klapka György Gépesített Lövészdandárnál Tatán.
Szóval a szakaszparancsnok egy főtörzsőrmester volt, aki nagyon jó ember volt, nagyon tudott bánni az emberekkel, nagyon emberséges volt és nagyon tudott mindent a fegyverekről, stratégiáról, hadviselésről. Csak aztán elmentünk hadgyakorlatra és mikor láthattam “élesben” akkor csalódnom kellett benne. Össze vissza hadovált, nem ismerte a térképet, eltévedt az egész szakasz és nyoma sem volt a mindig magabiztos és méltó parancsnok főtörzsnek.
Akkor már 6.órája ültünk a BMP. (csapatszállító könnyű páncélos harcjármű) és csak zötykölődtünk a Bakonyban. A levegő áporodott volt, mert ugye ezeken csak apró lukak vannak oldalt, hogy épp a puska csöve kiférjen rajta. Minden porcikánk el gémberedett már, de mindezt még könnyen bírtuk. Viszont nekem akkor már 4.-órája kellett rettenetesen vizelnem és legalább negyed órája álltunk egy helyben, de nem kaptuk meg a desszantolási parancsot (elhagyni a járművet). Szóval gondoltam egyet és mivel legszélső voltam, kicsaptam a BMP. hátsó ajtaját és kiugrottam. Csak egy dolog járt a fejemben, hogy végre vizelhessek egyet és neki is kezdtem a műveletnek, hogy minél hamarább vissza tudjak pattanni a gépbe.
Szóval ott enyhítek terheimen éppen, körülöttem valami eszméletlen hangerővel búgnak a motorok, szép csillagos az ég és a friss hegyi levegő nagy kortyokban csúszik lefelé, hogy megtöltse a régóta csak bűzt szívó tüdőmet, mikor a belőlem távozó folyadék páráján keresztül átpillantva egy alak csörtet felém a bozótból. Persze megismertem, hogy a főtörzs az. Meg ő is látta, hogy én vagyok és rám ordít, hogy “Horváth tizedes maga mit csinál?” én meg a hirtelen érzett könnyebbségtől megfiatalodva válaszolok neki, hogy “Jelentem vizelek.” Erre nekem szegezi, hogy “Kapott rá engedélyt?” én meg: “Persze főtörzs, a természet engedélyezte, hogy így tegyek, hiszen itt állok és eképpen cselekszem”. “Aha.” -mondta.
Aztán persze tovább ment mellettem, mert épp izomból el voltunk tévedve a sötétben, és nem nagyon tudta, hogy mi merre hány méter…
Edzéseinken jó vezetőket képzünk…
Gouranga
Hogyan alakul át a test fegyverré?
Írta Kisordas a Ninjutsu, Olvasnivalók kategóriában, dátum: 2009. április. 5.
A múltkor már volt szó arról, hogy minden változik. Most csak érdekesség képen említeném meg, hogy a mindenbe minden bele tartozik, így az is amivel egyenlőre még hamisan azonosítjuk magunkat. Szóval jelenlegi börtönünkről a testről van szó.
Ez a test folyton változik. Méghozzá az idő, a karmánk és a vágyaink hatására. Az idő hatására öregszik, a karmánk hatására szebb, avagy csúnyább, egészségesebb, avagy betegebb lesz, a vágyaink alapján pedig át alakul.
A modern orvostudomány is egyetért azzal, hogy az egész test 7-évente az utolsó sejtig teljesen lecserélődik. Mert hát ugye csak sejtekből épül fel a szervezetünk, amik szintén élőlények és hát ők sem élhetnek örökké.
Az úgy volt, hogy nem a két Brazil tréner közül valamelyik tartotta az edzést, hanem az egyik tanítványuk, aki amúgy nagyon közvetlen meg jó fej. Edzés végén Roda volt, vagyis játék. Tudod, hogy körbe állunk, mindenki énekel, bent meg ketten küzdenek…
Persze egyből álltam fel, hogy akkor megyek rá vissza, de mikor ráléptem, akkor a kínként belém hasító fájdalom jelezte, hogy lehet jó lenne inkább leülni vele… És mivel nem életre halálra ment meg mivel egy lábon semmi olyat nem tudtam volna csinálni ami a Capoeira szabályai szerint megengedett, így kezet fogtunk és vége lett. Csak a körön kívül üldögélve meg gyógyítgatva vártam meg az edzés befejezését, mikor többen is oda jöttek megkérdezni, hogy jól vagyok-e meg mi történt…
Aztán másnap mikor reggel felkeltem annyira fájt, hogy rosszul lettem és ki kellett feküdnöm a ház elé a lépcsőre egy pár percre, hogy el ne ájuljak. És itt is mindenki nagyon sajnált meg aggódott…
Na és akkor innen főleg azoknak szól a bejegyzés akik most aggódnak, meg sajnálnak, meg ilyesmi dolgokat éreznek.
Mert:
A szervezetünk folyamatosan változik és alakul. Viszont vannak olyan alakulások amiknek annyira nem örülünk. Például mikor mondjuk eltörik egy csont, vagy zúzódik, akkor annak általában nem szoktunk örülni. Vagy másfajta sérüléseknek. Mint például ez ami most van…
De én már egy pár éve örülök ezeknek, mivel ha valami nem öl meg, akkor keményít.
Szóval ez nem egy maradandó sérülés, hanem egy át alakító dolog… Nem elég erősek a bokaszalagjaim, és most ezt érzékelte a szervezet, mivel megsérültek, szóval most azon van, hogy megerősítse őket a gyógyulás folyamán…
Azok akik harcművészetekkel foglalkoznak, nekik gyorsan meg kell ezt érteniük, hogy ez nem egy rossz dolog, hanem ez egy átalakulás. Mikor a test építi önmagát a még nagyobb terhelés elviselése érdekében. Persze ha valaki versenyből csinál valamit, akkor ezt sosem fogja felfogni, hiszen csak annyit lát, hogy most nem tud edzeni, csak pihenni és így degradálódik a tudása. De ha valaki életforma szerűen éli meg a harcművészeteket, akkor tudja, hogy időnként a test ilyen állapotba kerül, hogy még erősebb legyen…
Csakhogy néhány konkrét példát említsek például a seiken. Az ököl első két bütyke, amivel az ütést kivitelezzük. Ezt minden valamire való harcosnak edzenie kell és ez bizony úgy néz ki, hogy ezzel üt valami keményet, de néha az is elég, hogy csak ezen nyomja a fekvő támaszt. Mert a bütykök ettől először bizony szét mennek. Emlékszem, mikor nekem kezdtek el átalakulni, egyenként a négy bütyök majd fél évig gyógyult, és folyamatosan sajgott és fájt. De most megnagyobbodtak és már nem nagyon történik velük olyan ami sérülést okozna nekik.
Ugyan ez például a sípcsont, amit szintén nem árt erősíteni, hiszen ezzel rúgunk, illetve ezt rúgják. Ennek a csontnak hosszúkás és szivacsos alapból a szerkezete, de ahogyan edzi az ember, ami igazából úgy néz ki, hogy üti vágja és igazából így folyamatosan zúzódik, a szervezet egyre több kalciumot nyom bele, amitől ez a gerendás szerkezet egyre sűrűbb lesz és a csont egyre keményebb…
És akkor ugyan ez a helyzet az izmokkal, inakkal, szalagokkal. Bizony „sérülniük” kell, hogy erősödjenek. Minden így működik…
Hatsumi sensei mestere, Takamatsu sensei például úgy edzett, hogy fák kérgeit tépkedte le puszta kézzel, meg még volt egy két extrém gyakorlat, aminek következtében átalakultak a kezei és lábai, méghozzá így:
A másik meg amit megtanultam, hogy soha ne hagyjak ki egy lehetőséget sem a győzelemre csak azért, “mert akkor hogy fognak nézni rám”, mert annak bizony ilyen következményei lesznek.
Most még egy hétig le tudok járni capoeirázni, s bár ugrálni nem nagyon fogok, talán megtanulhatok végre az első húros hangszeremen játszani, a berimbeau-n.
tathá dehántara-práptir dhíras tatra na muhyati
Amint a megtestesült lélek állandóan vándorol ebben a testben a gyermekkortól a serdülőkoron át az öregkorig, a halál pillanatában is egy másik testbe költözik. A józan embert azonban nem téveszti meg az efféle változás.
És még egy rövid rész a magyarázatból:
„ Minden élőlény egyéni lélek, ezért minden pillanatban változtatja testét, s néha mint gyermek, néha mint fiatal, néha pedig mint öreg nyilvánul meg. Ám minden esetben ugyanarról a szellemi lélekrõl van szó, amely semmilyen változáson nem megy keresztül. Ez az egyéni lélek végül a halál beálltával elhagyja a testet, s egy másikba vándorol. „
Gauranga
Tradicionális Ninjutsu régen és ma
Írta Kisordas a Ninjutsu, Olvasnivalók kategóriában, dátum: 2009. április. 5.
Néha találkozok olyan emberekkel akik azt kérdezik tőlem, hogy egy ezer éves tradíciókon alapuló harcművészet hogyan képes megállni a helyét a “modern” korban “modern” fegyverek ellen? Ők azok akik nem tudják, hogy az elvek amik a harcművészet mögött vannak, ugyan úgy érvényesek napjainkban, mint akár több ezer évvel ezelőtt. A művészet pedig ezen elvek alkalmazásában rejlik hely idő és körülmény szerint…Valahogy így:
Jiyu Kokoro “A harcos szív”
Írta Kisordas a Ninjutsu, Olvasnivalók kategóriában, dátum: 2009. április. 5.
Hétvégén ismét Zágrábba látogattunk Dsensivel meg Ákival a Seijin Dojoból, hogy Dean Rostohar 15dan sihantól tanulhassuk a harcművészet csínját-bínját. A szeminárium neve:Ninjutsu ezzel szemben megőrizte a kreatív-szabályok nélküliségét, ahol nem a mozdulat, hanem a mozdulat mögötti elv maradt a központban. Így napjainkban ez az egyetlen bárki számára elsajátítható életképes rendszer. 9Ryu-ból épül fel, vagyis 9 fő mozgás, illetve küzdelmi mentalítást foglal magába, melyek igazából tartalmazzák az összes többi más irányzat stílusát, vagyis magába foglalja az összes létező harcművészetet és hozzá állást, az Aikido már-már szentimentálisnak tűnhető lágyságától a Kungfu összetett kulminálásán át a Karate pusztító mindent elsöprő energiáiig. (Természetesen léteznek olyan harcosok az egyes fentebb említett irányzatokból akikre nem igaz a dogmatikus és az adott irányzatra jellemző mentalítás, de mivel nem konkrétan ezt tanítják, így csak nagyon kevés ilyennel találkozhattam eddig.)
Életre-halálra
Odafelé az úton hosszasan beszélgettünk a megfelelő hozzá állásról egy küzdelemben. Dsensivel egyazon véleményen voltunk, hogy nem szeretjük, sőt kerüljük az erőszakot, de ha mégis odáig fajulna a helyzet, akkor úgy állunk hozzá, hogy bizony megöljük azt, vagy azokat akik ellen küzdeni kell.
Áki ezzel szemben felhozta, hogy ő jár meccsre, meg ott sok a balhé, meg nem lehet így hozzá állni, mert utána örökre lemeszelnek, meg elítélnek, mert ilyenek meg olyanok a törvények és különben is micsoda elborult agy kell ahhoz, hogy valakinek mondjuk tényleg felnyissuk az ereit egy késsel…
Aztán Dean sensei hosszasan beszélt arról, hogy bizony aki rendőrnek megy, vagy katonának, akkor tisztában kell lennie azzal, hogy ez bizony egy veszélyes műfaj és akár meg is halhat egy-egy összetűzés közben. A harcművészet pedig erre a szituációra készít fel. Mármint legalábbis a Ninjutsu erre készít fel. Hiszen a Harc az életre halálra van, nem pontokra. Harcközben bizony nem jobb meg balhorogról, tiszta szabályokról, meg egyhangú pontozásról van szó, amit bírák csinálnak, hanem életről és halálról. Ha valaki nem ebben a tudatban edz, vagy csak áll hozzá az esetleges küzdelemhez, akkor az nem harcos, hanem csak egy bunyós. A ringben a helye és ott mehet és üthet vághat ahol ér, még kockáztathat is, hátha szerencséje lesz, de ha veszít akkor sincs semmi gond, hiszen bedobják neki a törölközőt és már vége is. De az igazi harc az nem ilyen. Az igen is brutális, könyörtelen és senki sem dobja be a törölközőt, ha rosszra fordulna a helyzet és senki sem tapsol meg, ha esetleg te éled túl.
Igazából ha úgy állsz hozzá egy esetleges küzdelemhez, hogy te bizony meg fogod ölni, el fogod pusztítani az ellent, akkor már csak ez a mentalítás elég sokszor, hogy az visszakozzon és ne akarjon harcolni. (Főleg, ha van némi tudás is ehhez a háttérben) És ez nem attól függ, hogy ki mennyire vicsorog, vagy fújtat meg ordít meg hörög, hanem ez csak egy érzés, amit kisugároz az illető. Ha belenézel a szemébe egy ilyen embernek, akkor láthatod, hogy „hol van” ilyen téren és akkor tudhatod, hogy ő bizony egy olyan, akit ha le is győzöl az egyik füledet legalább le fogja szabni. Ilyen hozzá állással az ember nem lenyomni, megszégyeníteni, vagy fájdalmat okozni akar, hanem csak egészen egyszerűen a legkevesebb energia befektetésével megölni azt aki rátámad.
Éppen ez az ami miatt az ember mindent megtesz, hogy elkerülje a küzdelmet, vagyis hajlandó elviccelni, kidumálni, elszaladni ,vagy bár mit, csakhogy ne kelljen ezt tennie. De edzésen azt gyakoroljuk, hogy mikor viszont olyan helyzetbe kerülünk, hogy nincs más, és nem lehet kidumálni, elviccelni meg elszaladni, mert mondjuk akkor a családot, vagy a barátainkat…, ölik meg, akkor készen kell állnunk a küzdelemre, méghozzá életre halálra.
Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenkit kinyiffantunk aki csak ránk-köt, hanem azt jelenti, hogy bizony ha már bele megyünk egy küzdelembe, akkor úgy állok hozzá, hogy megölöm, de mivel azt gyakorlom, hogy miként tudom kontrollálni saját magamat is, így az adott szituációban dönthetek úgy, hogy meghagyom az életét, vagy nem okozok neki akkora sérülést. Magyarul minél tudatosabb vagyok, annál több esélyem van felmérni az adott szitut, hogy itt most elég csak odatennem egy leszorításnál a kés életlen felét a nyakához és akkor érti, hogy vége, vagy esetleg bizony el kell vágnom, hogy a 15 cimborája lássa, hogy nem viccelek és bármit megteszek ellenük.
A kérdés nem az, hogy miért ölöm meg, hanem az, hogy miért támadt meg. Felnőtt emberek vagyunk és mindent meg lehet beszélni. Ha valaki mégis az erőszakot választja, amit igyekszem elkerülni minden eszközzel, akkor viszont így kell hozzá állni, hiszen vagy ő, vagy én…
Az edényekről
Aztán egy nagyon jó hasonlatot is elmesélt Dean sensei. A tudásunkat vízhez hasonlította, amit egy edényben gyűjtögetünk. Kezdetben van egy kis edényünk és abba töltjük az alapokat. De aztán eljön az idő, mikor egyre jobban tele lesz ez az edény és akkor úgy érezzük, hogy eltelünk a tudással és nagyon jó meg minden, hiszen már sok mindent tudunk. De ilyenkor fogni kell az edényünket és le kell cserélni egy nagyobbra, szépen áttöltve bele az eddigi tudásunkat és akkor ami eddig úgy tűnt, hogy már nincs tovább kiderül, hogy még negyedéig sem tölti meg azt a nagyobb edényt…
Aztán persze ezt is elkezdjük tanulással gyakorlással tölteni és egy idő után ez is kezd tele lenni és akkor megint úgy érezhetjük, hogy nagyon jók vagyunk és tudunk egy csomó mindent és mi vagyunk azok akik így meg úgy és sokan bele is ragadnak ebbe a csapdába és nem fejlődnek tovább. De ha van intelligenciánk, akkor mikor elkezdünk így érezni, akkor megint szerzünk egy még nagyobb edényt, amibe áttöltjük az eddigi tudásunkat, ami ebbe a nagyobba megint csak úgy néz ki, mintha az alján lötyögne csak valami. És így tovább és egyre tovább… Ninjutsuban így állunk hozzá és így tudunk tanulni bármilyen irányzattól. Viszont a legtöbb irányzat, vagyis a legtöbb edény bekorlátozza magát és nem cserélnek edényt… (Tisztelet a kivételnek)
Ha ezt a hasonlatot átveszem az életbe, akkor bizony ott is simán megállja a helyét. Hiszen sokan esünk bele a büszkeség csapdájába, mikor eljutunk valami kitűzött célhoz és akkor azt gondoljuk, hogy ez az megcsináltuk mennyivel jobbak vagyunk másoknál, hiszen mi vegetáriánusok vagyunk, meg nem használunk semmilyen kábító mámorító szert, vagy minden nap hajnalban kelünk és 2órát meditálunk, vagy csak simán van lakásunk, házunk, vagyonunk, diplománk, vagy akár kettő stb…
Ez az edényes példázat egy nagyon jó rávilágítás arra, mikor valaki megreked egy szinten mert neki ott kényelmes, meg mert annyi tudással épp kiemelkedik már az általános tömegekből és annyian amivel ő már elégedett még csodálják, vagy követik is tudásáért. Ekkor úgy érezheti, hogy ő aztán, meg neki aztán… De ez nem más mint egy csapda, mert nem nyitott a további tudásra, hiszen a tanítás jön, de az edény már színültig telve és csak locsog mellé a drága kincs, mert az ember túl büszke ahhoz, hogy lecserélje egy nagyobbra az edényét.
Kokoro, harcos szív avagy a gyöngyfűzés művészete.
Az idei év témája, hogy nincs téma.
Vagyis az úgy van, hogy mint feljebb említettem Ninjutsuban 9 Ryu van, ami szimbolizálja a csatatéren megtalálható 9 féle harcost. A trükköstől, a fanatikuson át, brutális gyilkosig. Hatsumi Sensei a soke, minden évben egy-egy ilyen Ryut vett alapul az év témájának. Mindegyik Ryunak megvannak a maga speciális technikái. Viszont sokan estek a Bujinkanon belül is abba a hibába, hogy nem a Ninjutsu eszenciáját gyakorolták, hanem ezeket a katákat, meg denshokat (tekercsek amikre le van jegyezve egy-egy Ryu) gyűjtötték. Hatsumi sensei egy zseniális oktató, mivel az idei évre azt mondta, hogy idén nincs téma.
Vagyis gyakoroljuk a harcos szívet. Ezt japánul Kokoronak hívják.
Szóval egy rendhagyó szemináriumon lehettem a hétvégén, ahol nem technikákat és mozdulatokat gyakoroltunk, hanem technikai csoportokat mutatott a mester és azokat kellett hely idő és körülmény szerint alkalmazni, mindig kiválasztani azt, amelyik akkor és ott a legpraktikusabb megoldás volt.
Ebben pedig a művészet az, hogy nem előre kellett kitalálni, hogy most mit fogok csinálni, hanem ami épp jött.
Úgy mondják, hogy akció-reakció, vagyis amit az ellenfél ad, arra reagálsz. Szinte magam is elcsodálkoztam, hogy mik ki nem jöttek, milyen technikák elő nem bújtak a sok gyakorlás barlangjából néhány embernél…
Ennek köszönhetően olyan brutálisan elfáradtam a két nap alatt, hogy ma egész nap csak aludtam. Mert ugye akkor volt mindenkitől minden, ami épp eszébe jutott és ha épp én voltam a támadó, akkor gyakorolhattam azt is, hogy miként éljem túl a különféle földhöz-vágásokat, meg leszorításokat stb….
Ninjutsu egy végtelenül kreatív harcművészet, mivel elveket és nem technikákat kombinálunk össze. Dean sensei ezt tanította nekünk ezen a szemcsin. Amink van, amit eddig megszereztünk abból tudunk akkor és ott harcolni.
De ha már oda került az ember, akkor nem szabad azon gondolkodni, hogy mit meg hogyan, hanem csak érezni és cselekedni. Persze mindezt mindig tanították, meg mondták és igyekeztünk is, de most kifejezetten erről szólt az egész szemcsi.
Az eddigi szemináriumokon gyöngyöket mutatott, meg gyöngyfaragásra okított bennünket, és most pedig konkrétan csak arra, hogy miként kell ezeket a gyöngyöket szépen felfűzni és milyen fonálra érdemes…
