Önvédelmi fegyverek

A kusari-fundo, más néven manriki-gusari vagy csak manriki egy 30 cm – 4 m hosszú lánc a két végén nehezékkel. A kusari vagy gusari jelentése „lánc”, a manriki-é „tízezer”, a fundo pedig „súly”-t jelent. A manriki-gusari (= tízezer erő/lehetőség lánca) egy elterjedt fegyver volt. A nehezékek kör, hatszög vagy nyolcszög keresztmetszetűek. A lánc természetesen kardcsapás hárítására és fogások, folytások kivitelezésére alkalmas, a nehezékkel le lehet ütni az ellenfelet illetve súlyos sérüléseket lehet okozni, vagy el lehet törni a kardpengét, illetve természetesen a legyőzött ellenfél megközötésére is alkalmas.

Ezt az eszközt Masaki Dannoshin Toshimitsu, az Edo-kastély őrparancsnoka fejlesztette ki az 1700-as évek elején, vagyis ez egy szamuráj eszköz. A legenda szerint a fölösleges vérontás elkerülésésnek igénye vezette rá Masaki-t ezen eszköz létrehozására. Később a rendőrök és segédeik is alkalmazásba vették, de leginkább a nindzsák alkalmazták. A szamurájok az övükbe fűzve hordták.

A kunai egy fémből készült, igazi nindzsa eszköz, amelyet ásásra, feszítésre, kalapácsként vagy mászáshoz is használtak. Eredetileg paraszti eszköz volt, egy kis kézi ásó-féleség. Mivel hegye és éle is volt, így alkalmazták fegyvernek is. Bo-shuriken-ként dobhatták, de kitűnően megfelel ízületek feszítésére, leszorításra illetve bőr- és izomfogásra is. Ha a nindzsa tehette, bo-shuriken helyett kunai-t vitt magával, mert a nagyobb tömege miatt nagyobb távolságra lehetett hatásosan dobni. Sokkal inkább munkaeszköz, mint fegyver, de természetesen ennek a használatára is megvan a kidolgozott taktika és mozgásanyag. Elég erős „pengéje” van akár egy kardcsapás kivéséhez is. A markolat vége át volt fúrva, és abba egy rövid kötélkarika volt belefűzve, hasonlóan, mint napjainkban a modern túlélő késeken, de a kunai kötelét nem a csuklóra, hanem a hüvelykujjra fűzték.

A keibo a jutte és a sai modern kori változata. Lényegében egy teleszkópos fém bot, gyakran markolattal és csuklópánttal is ellátva. A bot végén általában egy gomb is van, ugyanis miután „kinyitották”, kicsapták, szúrni is lehet vele (az összecsukásához kemény felületet, például betont kell vele nagyon erősen megszúrni). Kitűnő közelharcfegyver, a rosszfiúk kedvence. Néhány különleges egységet is felszereltek vele. Kitűnően lehet vele ütni, szúrni, feszíteni, szorítani. Az angol neve baton (= „bot, pálca”), nálunk vipera néven ismert. A gombnyomásra nyíló, automata változata a tokushu keibo.

A 20. század elején a japán rendőrség is modernizáláson esett át, ami a jutte alkalmazásának a végét is jelentette. Az 1960-as években viszont kifejlesztették a modern változatát, ez lett a keibo. A hozá fűzött reményeket a rossz konstrukció és a felhasznált gyenge anyagok miatt nem váltotta be teljesen, nem volt kellően megbízható, de azért eltejedt, mert a rendőrök így is jó hasznát vették. Az 1980-as években pár amerikai fegyvergyártó is felkarolta az ötletet, de ők már a fegyvergyártásból vették hozzá az anyagokat és a konstrukciót. Ezek már nagyon megbízható fegyverek voltak.

A jó fajta keibo természetesen ma is acélból készül, de mivel az eléggé nehéz, így nagyot lehet vele ütni, vagyis nagyon könnyű vele súlyos sérülést, sőt, halált is okozni. Készítenek könnyű változatokat is ötvözött alumíniumból és műanyagból, bár ezek inkább gagyik mint praktikusak.

A japán rendőrségnél a keibo-jutsu a taiho-jutsu (test lefogás, letartóztatás) részét képezi. A keibo-jutsu technikáinak jelentős része a Shindo Muso Ryu Ikkaku Ryu Juttejutsu technikákon alapszik.

A kama a japán sarló harci változata, a nevének jelentése is sarló. Jellemzően kobudo eszköz. A 30-50 cm-es nyélből és az egyik végén a nyélre 90 fokban erősített, ívelt, de nem köríves egyélű pengéből áll, vagyis sokban különbözik a mi sarlónktól. A viszonylag hosszú nyél nagy kerületi sebességet biztosít a pengének, így nagyon komoly vágóerőt képvisel. Gyakran párban alkalmazzák. A híres Hattori nindzsa klán címere egy fehér körben keresztbe tett két kama volt.

A legenda szerint a kínai Chen Yuan Bin mester honosította meg Japánban a XVII. század folyamán, más források szerint a középkor nindzsái már a XV. században használták, megint mások szerint a XV-XVI. századi rendőrök fejlesztették ki. Vannak akik szerint az okinawai sai az alapja, míg mások szerint pont fordítva, a jutte a sai elődje.

Maga a jutte kanji két részből áll, a ju (tíz) és a te (kéz) írásjeleiből, így a jelentése „tíz kéz”, ami arra utal, hogy a használójának tíz kéz erejét adja. Ezen kívül még számtalan néven említették: igaz kéz, tíz emelőkar/fogantyú, ügyes kéz, tíz ütés, csont fejsze, fém kard, fém alabárd, stb. Néhány japán megnevezése: jutsute, jutto, jitto, tetsu-shaku, tetsu-ken, tekkan, tetsu-mu, tetsu-hoko, tetsu-boko, tetto, honeono, kotsukin, tebo.

A gyakorló jutte fából, míg az igazi acélból készült. Egy elterjedt nézet szerint egy furcsa harctéri fegyverből, a jittéből alakult ki, amit állítólag Goro Nyudo Masamune, egy visszavonult fegyverkovács fejlesztett ki. Az eredeti fegyvert megváltoztatták, hogy rendszerbe állíthassa a Tokugawa-rendőrség, és alkalmazható legyen szamurájok katana-i ellen, ugyanis ezeknek a rendőröknek nem állt jogukban megsebesíteni egy szamurájt. A jutte egy régi fegyverből, a jitte-ből, egyfajta csatabárdból alakult ki. A jitte tulajdonképpen egy nehéz penge két vaspengével kereszt formában. Alkalmazása hasonló a sai-hoz. Első ismert iskolája, az Ikkaku Ryu, Shimizu Takagi nagymester vezetése alatt működött.

Miyamoto Musashi, a Go Rin No Sho (Öt gyűrű könyve) írójának és a Nito Ryu alapítójának az apja, Miyamoto Munisai is híres és kiváló harcos volt. Ő az alapítója a Jittetori Ryu-nak, amit gyakran Tori Ryu Kenjutsu néven is említenek. Az iskola számos eszközt használ: a két kardot (nito-ken), lándzsát (yari), és a jutte-t. A jutte használatát a Bujinkan-ban a Takagi Yoshin Ryu tanítja.

A Tokugawa-sógunátus viszonylagos békéje idején is a rendőröknek számtalanszor kellett megvédeniük magukat, illetve élve elfogniuk bűnözőket. Viszonylag gyorsan több különleges eszközt és hozzájuk tartozó kezelési módot is kifejlesztettek. Ezek közül az egyik a jutte (vagy jitte) nevű eszköz, amely idővel viselője hivatali státuszát is jelölte. Habár alapvetően védekező és lefegyverző eszköz, emberölésre is alkalmas. Még manapság sem ritka, hogy egy épület alapjainak ásásakor betört koponyájú csontvázat találnak. A koponyasérülés általában egy jutte nyoma.

Több stílusa is kialakult, amelyek méretben és formában egyaránt különböztek. Ilyen például a hachiwari.

kagi A villa (kagi, goku) lehetett kicsi, nagy, tompa, hegyes vagy ritkán éles is (egy rendőr nem sebesíthetett meg egy szamurájt vagy magas rangú személyt, de lehet, hogy az ellenált vagy rátámadott). A villa „szája” lehetett szűk vagy tág, attól függően, hogy csuklófogásra is használták-e vagy sem. A hosszú szár vége lehetett lekerekített, enyhén hegyes, de „gomb” is lehetett a végén. Némely stílusa díszített volt, vagy rendelkezett tsuba-val. Néha arannyal vagy egyéb drága fémmel díszítették.

yoriki (rendőrhivatalnok) jutte-val Mivel ez az eszköz viszonylag rövid, így nagyon közel kell kerülni az ellenfélhez, hogy használni lehessen. Acélból készül, így lehetővé teszi még a kardcsapások kivédését is. A jutte villa-részével meg lehetett „fogni”, de akár el is lehetett törni a kard pengéjét. De arra is lehetett használni, hogy kicsavarják vele a kardot az ellenfél kezéből. Használható továbbá csuklófogásra, leszorításra, a ruha leszorítására, az ujjak feszítésére, ütésre, csapásra és döfésre is.

A jutte néhány rendőri egységnél a 20. század elejéig rendszerben maradt. Ekkor a rendőrség is modernizáláson esett keresztül, ami a jutte alkalmazásának a végét is jelentette. Az 1960-as években viszont kifejlesztették a modern változatát, a keibo-t, ami egy teleszkópszerűen összecsukott fém bot (nálunk vipera a neve, angolul baton, vagyis bot, pálca). A hozzá tartozó keibo-jutsu a taiho-jutsu (test lefogás, letartóztatás) részét képezi. A keibo-jutsu technikáinak jelentős része a Shindo Muso Ryu Ikkaku Ryu Juttejutsu technikákon alapszik.

Forrásként szolgált Don Cunningham cikke a www.e-budokai.com oldalról, a szerző engedélyével.

_
A hanbo talán az egyik legősibb, és legegyszerűbb fegyver. A han japánul „fél”, így a hanbo a fél bo-t jelenti. A talajtól a csípőig vagy a könyékig ér, illetve kb. 100 cm hosszú. A sanshaku-bo utal a hosszára, ami san shaku, három shaku, vagyis kb. 90 centiméter.

A jo valamivel rövidebb a bo-nál, csak hónaljig vagy vállig ér, illetve kb. 120 cm hosszú (yon shaku, négy shaku). A hossza úgy is meghatározható, ha az oldalra kinyújtott kezeinkben a két kézfejünk között éppen elfér. Eredete szorosan kötődik a bo-hoz, ugyanis Muso Gonnosuke azután dolgozta ki ezt az új eszközt, miután egy bo küzdelemben alulmaradt Miyamoto Musashival szemben. Új technikákat és mozgásformákat dolgozott ki a rövidebb bot számára. A jo alapvetően kard ellen készült, úgy is van kialakítva. Egy jo éppen annyival hosszabb egy átlagos katana-nál, hogy még két kézzel kényelmesen meg lehessen fogni, így jól lehet vele távolságot tartani.

A tekken a mai boxer elődje. Indiában hora néven ismert, Okinawán teko és tekko a neve. Erős acél, alumínium, réz vagy bronz markolat, amelyen sok esetben bütykök vagy tüskék voltak, de előfordult késsel kombinált változata is (például az I. és a II. világháborúban is használtak ilyeneket, Európában is). Indiában állati tülökből vagy szarvból faragták. Manapság gyártják műanyagból is. Alapvető feladata az ütés lendületének és így erejének növelése és a kemény vagy szúrós ütőfelület miatt a fájdalomérzet illetve a roncsolás növelése. Használható ütésre, bőr és izom fogására, de csonttörésre is kitűnően alkalmas. A tüskéket a vékony ajtók betörésére is használták. Sok esetben a tüskéket méregbe, döglött állatba vagy trágyába mártva ütésnél azok felsértették az ellenfél bőrét és a mérgező anyag a vérbe jutva fertőzést, halált okozott. Nem volt ritka, hogy párban használták. Egy olló is használható tekken-ként, ha hegyével hátrafelé fogjuk meg.

Sokan talán azt gondolják, hogy nagyon egyszerű a használata, pedig egyes típusaival a használójának is könnyű eltörni a saját ujját is, például ha rosszul üt vele vagy nem jól fekszik fel a tenyerében (pl. nem az ő tenyeréhez van méretezve).

Neve a boku (fa) és a ken (kard) szavak összetétele. A boken az igazi kardok fából készült gyakorló változata. A kardforgatók nagy hasznát veszik gyakorláskor, különösen a kezdők, de még mester szinten is előszeretettel használják.

Miyamoto Musashi is szívesen használta, győzött is vele párharcban, méghozzá igazi kard ellen. Egy jó fakarddal egy képzett kardforgató sok olyan dolgot meg tud tenni, mint fém karddal (lefejezés, összedarabolás, stb., mint ahogy erre volt is példa). Sokáig még párharcban, sőt, csatában is használták, ugyanis egy megfelelően kikészített és kiélezett keményfából készült fakard halálos fegyver.

Még az életlen gyakorló boken is súlyos sérüléseket, főként zúzódásokat és töréseket tud okozni. Japánban hagyományosan vörös tölgyből (akagi), a fehér tölgyből (shiragashi) vagy ébenfából (kokutan) készítik. Amikor a XIX. században betiltották Japánban a kard viselését, sok mester a fa változattal való gyakorlásra tért át. A hossza megegyezik a fém változatéval, a tömege viszont több, kevesebb, esetleg azzal megegyező tömegű is, attól függően hogy milyen fából készült és milyen vastag.

A bo a szerzetesek, parasztok és a vándor kereskedők legkedveltebb eszköze volt, de idővel a szamurájok is felvették a kiképzésükbe, mert felismerték az előnyeit és lehetőségeit. Nagy távolságot lehet vele tartani, így akár kard ellen is használható, de közelharcban is sok segítséget nyújt, feltéve ha jól használják. A kör keresztmetszetű bo a leggyakoribb.

A hosszát többféleképpen is meghatározták a különböző stílusokban. A rokushaku-bo név utal a méretére, ami roku shaku, hat shaku, vagyis 180 cm. Máshol egyenesen a talajon állva a talajtól a felfelé kinyújtott a fejtetőig vagy fejtető fölé tenyérnyivel kell érnie. Ez utóbbiak igazodnak a használójához. A leggyakoribb a fejtetőig érő változat.