Menü

Ölni vagy Élni? Lágy vagy kemény stílus a Ninjutsu? Avagy a harcművészet és önvédelem alapja.


Komoly vitákat vált ki a harcművészet különféle gyakorlói között, hogy miről is szól a harcművészet. Egyesek szeretik a művészeti oldaláról megközelíteni a dolgot és a harci részét csak mint valami régi múltbéli ősi emlék, vagy tradíció szemlélni. Szeretik felvenni a szépen vasalt makulátlan ruhájukat és a formákat gyakorolni.

lágy vs kemény, ölni, vagy élni, ölni és élni, harcművészet, önvédelem.

Na meg van egy ritkább, és kevesebb emberből álló csoport, akik úgy álnak hozzá, hogy a harc az semmi más, mint küzdelem életre halálra, és ezt igyekeznek egyre mélyebben, egyre hatékonyabban művészi szinten csinálni.

A kettő között a különbség pedig nem más mint a kényelem és a fájdalom. Hiszen ha a harcművészetből kivesszük a fájdalmat, akkor egy kényelmes mozgás formát kaphatunk. A kérdés viszont az, hogy vajon melyik az amelyikkel elérjük azt a célt amiért eredetileg lementünk edzésre.
Mindkettő jó valamire, de egyik sem létezhet a másik nélkül.

Gyakorlás közben nem öljük meg egymást, nem nyomjuk ki a másik szemét, vagy szabjuk le a heréjét valakinek, és a nyakát gerincét, karját sem törjük el. De ugyan így az inakat sem szabjuk el, vagy az izmokat sem tépjük, vágjuk szét stb…

Viszont nagyon fontos, hogy elmenjünk azokra a határokra, ahol mondjuk még nem tört el, de már majdnem, és utána ezen a határon gyakoroljunk folyamatosan, vagyis a technika kezdetétől olyan kontrollt tartsunk fel, vagy igyekezzünk fenntartani, amitől az ellenfélnek nincs más választása, mint megadni magát.

Ezt tapasztalataim szerint egyetlen egy módon lehet harcközben kivitelezni, méghozzá úgy, hogy olyan helyzetbe hozzuk, ahol érzi ő is, hogy bizony ha nem adja meg magát, akkor meg fog halni. Ráadásul, ha tényleg nem akarja fel adni a harcot, akkor nekünk is rendelkeznünk kell azzal a képességgel, hogy akár az életét is képesek vagyunk elvenni valakinek a legvégső esetben.

És itt a hangsúly mindig a legvégső eseten van. Hiszen egy valódi harcművésznek, olyan jó és erényes embernek kell lennie, hogy soha senki ne akarja bántani. Ha erre az életre törekszik, akkor viszont minden joga meg van ahhoz, hogy végszükség esetén valóban öljön. És nem azért mert megkapta a képességet, hiszen azt manapság a legtöbb helyen bármilyen bűnözőnek oda adják. Sőt nem is kell elmenni semmilyen harcművészetet tanulni, egyszerűen elég egy kés, vagy pisztoly és már meg is van a tudás, nem kell hozzá éveket edzeni és gyakorolni.

Ez persze egy rendkívül erőszakos és agresszív hozzá állásnak tűnhet a másik oldal gyakorlói számára, akik inkább a fájdalommentes és kényelmes gyakorlást választották. De ott általában olyan emberek vannak, akik az akció filmeken kívül nem sok valódi küzdelmet láttak, nemhogy részt is vettek volna ilyenben. Amitől ők nem lesznek se többek, se kevesebbek, sőt némelyikük még büszke is rá, hogy egész életében soha nem kellett verekednie, mindig el tudta kerülni valahogy.

A szentimentális harcművészetek, illetve inkább úgy mondom, hogy szentimentális harcművészet oktatók és gyakorlók, hiszen ez nem irányzat függő, mert ismerek komoly Aikidóst is, meg Ninjutsust is például, akik az élet-halál harcot gyakorolják és tanítják, vagy ugyan így ismerek olyan Karatést is akit az ovisok közé sem mernék beküldeni, szóval ez inkább tényleg ember függő. A magam részéről azokat kultiválom a társaságomban, akik a harcművészetet, mint élet halál küzdelmet gyakorlják, mert meggyőződésem, hogy ez az egyetlen olyan forma amitől fejlődik a lélek a szellem és a test is. A fájdalommnetes gyakorlás, csak az egót erősíti. Azt viszont az egekig képes felemelni.

A Harcművészetek nem ölni tanítanak, hanem élni. (Egy régi edző társam után szabadon.) Az eredeti mondat úgy hangzik, hogy “a Ninjutsu nem ölni tanít, hanem élni”. Ezt sokan félre értelmezik, és azt gondolják, hogy akkor nem is kell gyakorolni az ölést. Mert ölni nem jó. Ami természetesen igaz is. elvenni valakinek az életét, az valóban nem jó és törekedni kell rá, hogy soha nem kelljen ölnünk. De ettől függetlenül az ölésen keresztül tudunk fejlődni az életben. Pláne akkor, ha valaki valóban az életünkre tör. Hiszen ha valaki meg akar ölni, akkor ott elég szentimentális dolog úgy harcolni, hogy de mi életben szeretnénk hagyni őt, hiszen az általa adott energiát fordítjuk felé vissza, így ha meg akar ölni, akkor meg fog halni, ha jól csinálom. (Ez nem csak az Aikido egyik alap elve, hanem minden valamire való csatatereken fentmaradt harcművészet, ahol tudták, hogy az emberi erő véges és órákon, napokon át folyamatosan harcolni csak úgy lehet, ha nem a saját energiánkat használjuk fel a harchoz.)

Természetesen sok-sok év gyakorlás után el lehet jutni arra a szintre, hogy nem feltétlenül kell megölnünk az életünkre törő agresszort, de ez már nem a kezdő szint. Ennek ellenére elvétve akad olyan Dojo, bármilyen irányzatról is beszélünk, ahol ezt így ebben a formában gyakorolják, vagy tanítják. Mindenhol a haladó szintet igyekeznek átadni, hiszen most béke idő van, és béke időben a békés embereknek nem túl jó érzés, ha a halállal, vagy az öléssel kell foglalkozniuk. Ettől természetesen rendkívüli hír értékre, és nagyon sok követőre tud szert tenni egy-egy irányzat, és ők meg nem átallanak az embereket tele pumpálni bizonyos összegekért különböző fokozatokkal, rangokkal, akik ettől elhiszik, hogy harcosokká váltak fájdalom nélkül.

Ezek az emberek utána pedig rendszerint büszkék lesznek, hogy milyen nagy tudásuk van, mert már 20 éve edzenek, és most már legalább 10 danjuk van…

Az az egy apró probléma van ezzel, hogy ezek az emberek általában hobbi harcosok, vagyis van egy munkájuk, aminek a legtöbb esetben semmi köze a harchoz, és 20 éve heti 2 edzésen részt vesznek, és már csak a kitartásukat értékelik a rangokkal.

Csak a ninjutsun belül ismerek olyan oktatókat, akik nem “vicceskedik, meg csinosgatják el a technikákat, mert esetlegesen olyan a munkájuk, ahol rendszeresen használniuk kell a harcművészetüket is. Vannak testőrök, Rendőrök, Katonák, Kormányőrök, és még a titkos szolgálatnál is olyan emberek akik ezzel foglalkoznak, és természetesen nem csak Magyarországon. Ezek az emberek, általában rendkívül csendesek és szerények, és csak szem lesütve hallgatnak, amikor a magasrangú “Hobby Ninják” neki állnak leszólni a harcművészetüket, hogy bizony ezt a világ más részein, nem így csinálják, hanem sokkal kecsesebben és finomabban.

Régen haragudtam ezekre az emberekre, és engedtem, hogy a düh mételye rágcsálja szívem. Nem, nem azért haragudtam, mert irigyeltem a rangjukat, vagy a tanítványaikat. Egészen egyszerűen azért, mert sajnáltam azokat az embereket, akik le mentek hozzájuk, hogy megtanulják megvédeni magukat, ők elődták a nagy dumájukat, a laikusok meg elhitték, hogy akkor amit kapnak az az amit szerettek volna kapni.

De az igazság az, hogy mindenki, minden motiváció arra az egy puszta vágyra alapszik, hogy ha élet-halál szituációba kerülünk, akkor mi legyünk azok akik túléljük.

A magam részéről, hogy a jógát is gyakorlom és tanulmányozom, sokszor taláélkozok szörnyülködő emberekkel, akik egyszerűen nem tudják össze egyeztetni, hogy a jóga és a ninjutsu miként fér meg egymás mellett. Pedig ha tudnák, hogy a jóga olyan mélységeiben tartalmazza az élet energiáknak az áramoltatásának a tudományát mint semmi más, amit ugye manipulálunk harc közben is, akkor nem lennének ezirányú kétségeik.

Az agresszió, nem jó vagy rossz. Az agresszió egészen egyszerűen itt van bennünk, és itt van körülöttünk ebben a világban. Hol megnyilvánul, hol elbújik. De igazából, ha egy épeszű ember tanulmányozza mondjuk meditáció révén a létezését, akkor szembesül vele, hogy a testünkön belül is rengeteg agresszív folyamat zajlik egyszerre, hiszen a baktériumok, és kórokozók folyamatosan harcolnak az immunrendszerünk alkotóival, és mi magunk is minden lélegzet vételünkkel milliárdnyi apró élőlényt pusztítunk el. Hogy a táplálkozásról már ne is beszéljünk. Persze tök jó, hogy ha kedvesek meg aranyosak tudunk lenni, meg a körülöttünk lévők is kedvesek és aranyosak, viszont nagyon fontos tény, hogy amikor egy olyan szituációba kerülünk, ahol akár a mi, vagy mások élete a tét, akkor ott senki sem lesz kedves meg aranyos, meg finom és lágy velünk.

Természetesen nem azt mondom, hogy csak azok a dojok a jók, ahol minden edzésen rommá szarrá verik egymást az emberek, hiszen annak sincs túl sok értelme.

A magam részéről abban hiszek, hogy lassan, finoman és lágyan tanulunk, aztán az így megtanult dolgokat elkezdjük alkalmazgatni szépen finoman, mígnem egyszer csak gyakoroljuk a harcot is, rendesen úgy ahogy az van, szabályok és védőfelszerelés nélkül, és akkor meg kiderülhet számunkra és az oktató számára is, hogy ért-e valamit a gyakorlásunk vagy nem.

Mi a helyes arány? Gyakorlás közben mi más lenne a helyes arány, mint az 50-50%. Harcközben viszont fontos tudnunk, hogy mikor mire lesz szükségünk. Hiszen ott a cél a minél több lágy alkalmazás, hiszen nem tudhatjuk, hogy hány elleféllel kell megküzdenünk még, és a lágy technikák nem olyan fárasztóak. Viszont ha valaki sosem gyakorolt keményen, akkor soha nem fogja tudni érezni azt ami a túlélés alapvető feltétele, hogy el tudja dönteni, hogy mikor melyiket érdemes alkalamzni.

Hiszen, lehet, hogy az ellenfél olyan erős, hogy nemhogy lágy technikákat nem tudunk, de még ha az erőnket használnánk sem kerekedhetnénk felül rajta. Ilyenkor pedig furfanghoz kell folyamodni, vagyis érdemes elővenni egy fegyvert, hogy valamivel több esélyünk legyen. A hangsúly itt pedig az esélyen van.

Na meg persze ne felejtsük el, hogy “a legbiztosabb módja annak, hogy túléljünk egy küzdelemt, az, ha kimaradunk belőle.” Persze amikor a feleségünket akarják megerőszakolni, vagy a gyerekünket felgyújtani, akkor elég ostoba dolog így dönteni, pláne ha tisztában vagyunk azzal, hogy mi is egy férfi, egy családfő kötelessége. Na meg persze azokat a szituációkat se felejtsük el, amikor barátaink, vagy egyéb más rokonaink szorulnak segítségre.

Van egy ősi mondás:

“Ha a jó tétlen, akkor a gonosz győz…”

Végkövetkeztetésként pedig annyit mondanék, hogy:

“Nem a lágyság és a keménység között kell választanunk hanem azt kell tudnunk eldönteni, hogy mikor melyik pillanatban melyiket alkalmazzuk, és mikor kell váltanunk.” -HAN-

Szívemből kívánom, hogy soha ne kelljen egyetlen harcművésznek sem élesben alkalmaznia azt amit tanult. (Pláne amit nálunk) De azt is szívemből kívánom, hogy ha mégis alkalmaznia kell, akkor valóban képes legyen rá.

szeretettel:
Horváth Ádám Ninjutsu és Jóga oktató.

, , , , , , ,