Pár hónapja arra a rendkívüli felismerésre jutottam, hogy mindenképpen szükségem van valami testmozgásra. Engem történetesen a harcművészetek jobban érdekelnek a labdajátékoknál, úgyhogy amikor lehetőségem adódott, hogy ninjutsut tanuljak, elkezdtem járni az edzésekre. Az első benyomásom az volt, hogy az edzések rendkívül fárasztóak. Ez aztán később sem változott, és talán ezt szeretem benne a legjobban.
Ahogy azt el is lehet várni egy harcművészettől, tanulunk harcolni. Egyfelől ütéseket-rúgásokat, másfelől az ellenfél ill. ellenfelek padlóra helyezését. Az ilyen jellegű ismeretek még akkor is kellemes érzéssel tudják eltölteni az embert, ha nem tervezi, hogy a közeljövőben megtámadják.
A dolog azonban nem ér véget a fekvőtámaszozással és bunyózással. Van mindenféle kúszás-mászás, lopakodás, vaksötétben való edzés, jól felszerelt szabadtéri létesítményünkben (a parkban) pedig árokugrás, kerítésen átmászás, egyensúlyozgatás csöveken. Kétségtelen, hogy kitartó gyakorlással elérhetővé válnak a bérgyilkosi másodállások, a legjobb nindzsahagyományok szerint.
A varázslatos japán kultúra kellemesen áthatja az edzéseket. Rövid meditációval indítunk, minden alkalmat megragadunk a meghajlásra, és jól összeverjük egymást. Mivel a különféle technikákat japánul emlegetjük (vagyis egyelőre inkább csak az edző), további hosszútávú előnynek tetszik, hogy japán ismerőseinkkel anyanyelvükön tudunk majd társalogni mindenféle gyomorszájon vágásról, kézkicsavarásról és csuklótörésről.
Egyszóval az edzések minden igényt kielégítenek. Változatosak, érdekesek, és az ember érzi, hogy erősödik, és jelleméből gyökerestül kiirtódik minden puhányság. Látszólag a testünkkel foglalkozunk, de a lényeg, hogy a lelkünk fejlődik.
Mukunda
